Pénteki space - Hawkwind: Born To Go

Az űrkutatás fejlődését követően a hatvanas évek vége felé egyre több zenekar kezdett kísérletezni hasonló témákkal (Pink Floyd), s amikor a zenei technológia is utolérte a kísérletező kedvet, akkor tudott igazán robbanni a Hendrix-féle LSD-szagú pszichedelia az elborult brit mehetnékkel. Így lett meg a Hawkwind. Talán nem véletlen, hogy ekkor szállt le végre az ember is a Holdra. A space rock alapbandája (ekkor még a jó öreg Motörheades Lemmy is bőgőzött náluk), s talán a műfaj legfontosabb beizzító lemeze a Space Ritual című élő album, 1972-ből. Én ennél többet nem is mondanék, ez a szám- és albumcím elég tökéletesen leír mindent, a zene pedig jól meghatározza azt, ami jön: sistergő, háttérben drone-oló hangok, mucho reverbo, elborult űr- és spirituális tematikájú szövegek (néha akár narrálva is, de olyan szerzők műveit is felhasználva, mint Michael Moorcock), mindez egy szinte törzsi módra egyszerű, sodró dobütemre. Szpész. Nem csoda, hogy úgy reklámozták az albumot annak idején, hogy "88 minutes of brain-damage". :D

Csütörtöki filmzene - Giorgio Moroder: Midnight Express (Chase)

Giorgio Morodert valamiért nagyon (újra)felfedezte magának a kortárs elektronikus miliő, s mondjuk jól is tette. Nagyon sok filmzenét is írt viszont a megboldogult hetvenes-nyolcvanas években, az akkor mérföldkőnek, bazinagy újításnak számító szintetizátorokat beházasítva a filmzeneileg nagyon konzervatív Hollywoodba. Nem maradt nagyon gyümölcsöző ez a dolog, igazából a mainstream Hollywood azóta is a német romantika (Wagner) csecseit csócsálja John Williamsék által. Mindegy, ezért a filmzenéért Oscart is kapott az olasz producer-dídzséj-úttörő, mellesleg a film is kibaszottul jó, tessenek szívesen bepótolni ha nem látták. A nóta maga egy cefetül fülbemászó szintitéma, valahol Kraftwerk és Jean-Michel Jarre között, egy diszkós-üldözős ritmusra rápittyegtetve.

Keddi klasszikus - Sibelius: Finlandia, Op. 26.

Nem, ez nem a vodkáról szól, hanem a legünnepeltebb finn zeneszerzőről, Jean Sibeliusról, a késői romantika alkotójáról, a finn nemzeti érzés kottába passzírozójáról. Őneki is a legreakciósabb, oroszellenes, függetlenedési óhajt kifejező darabjáról (Finnország akkor épp orosz fennhatóság alá tartozott), 1899-ből. Ezt a szimfonikus költeményt titokban, más címeken kellett előadni, nehogy a ruszkik rájöjjenek, hogy miről szól. A dolog működött, igaz, csak az első világháború miatt, de a finnek mégiscsak függetlenek lettek, immár szinte száz éve. (Ezt csak halkan súgom a transzilvanista mozgalomnak.) Az érdekes az, hogy nem is a legizgalmasabb darabja a szerzőnek, de hát ebből lett végül a finn Szózat, ha nem is a Himnusz. De kvázi-himnusz jellege miatt természetesen ezercsillióféle feldolgozása/rögzített előadása van, szinte lehetetlen kiválasztani, hogy melyiket szúrjam be ide. Végül egy viszonylag frisset választottam, direkt a forrásból: az új helsinki koncerttermet avatják fel éppen. Tévés közvetítés, de jó minőségű a zenefelvétel. Kippis!

Hétfői progresszív - Trace: Bourrée

Lám, itt egy progresszív rockzenekar, aki inkább az európai klasszikus zenéből inspirálódott, nem annyira az amerikai jazz-gyökerekből. Az amúgyis erősen neoklasszikus/neobarokk vonalat nyomató holland Ekseption zenekarból vált ki pár virtuóz tag, hogy csak úgy legyártson három nagyszerű albumot a nyolcvanas években. Itt két szám van egymásba gyúrva, az első rövid darab egy Bach-átértelmezés prog-hangszerekkel, örök kedvencem, a másik pedig egy kicsit improvizatívabb cucc, az első albumuk egyik számának a továbbgondolása. Nem egy meghatározó zenekar, már csak ha az outputjuk mennyiségét is nézzük, de az ismeretlen gyöngyszemek kategóriát magasan vezeti.

Vasárnapi avantgárd jazz - Henry Cow: Amygdala

Épp valamelyik nap néztem meg a Frank című nagyszerű filmet, amelyben korunk egyik legzseniálisabb férfiszínésze, Michael Fassbender a film legvégéig egy hatalmas kartonfejjel a fején játszik. Az ottan bemutatott elborult, természetbe improvizatív albumot felvenni kivonuló zenekarhoz, illetve az ő munkamódszerükhöz hasonlíthat a cambridge-i egyetemen létrehozott Henry Cow nevű legendás formáció, akiknek egyik legfontosabb kvalitása az volt, hogy tudatosan távol tartották magukat a mainstreamtől, még akkor is, amikor az aranykorban a jobbfajta progresszív zenekarok be-bekerültek a rádióba. Ennek a magatartásnak a csúcsa volt az 1978-as Rock In Opposition nevű fesztivál, ahova olyan zenakarokat gyűjtöttek össze Európából, akiket "THE RECORD COMPANIES DON'T WANT YOU TO HEAR." Improvizált, készakarva határsértő zenét hoztak létre, aminek egy részét tényleg nehéz lehet néha hallgatni, de igazából nagyon sok gyöngyszem akad közöttük. Most a szó szerint legendás (címe: Legend), zoknis dizájnú első albumukról választottam egy viszonylag hozzáférhetőbb darabot, ami nagyon szép mintapéldája annak, hogy nem kell semmiféle struktúrába beleerőszakolni az ötleteidet, meg lehet a zenét oldani amolyan Ulysses-féle tudatfolyam-szinten is oldani, úgy, hogy egyszerre akár több zsánert is súrolsz, ha akarsz. Később még elborultabbak lettek, de hátha ez a szám jó kis betekintés ebbe a nagyszerű, korát tényleg megelőző zenekarba. A teljes album is megvan itt -- de most akkor megragadnám az alkalmat, hogy ismét kifejtsem: youtube-ról zenét hallgatni bűn, káros és szar. Csak kóstolónak van itt, próbáljátok beszerezni a zenéket legalább egy jó minőségű mp3-ban, de inkább flac-ban.

Szombati pszichedelikus folk - Donovan: Mellow Yellow

Jobb híján folknak szokták becézni Donovant, aki valahol a múlt heti Roy Harper után következik a brit akusztikus trubadúr-listában. A megboldogult hatvanas évek LSD-szagú terméke ő is, de kevésbé kontemplatív, inkább játékos modorú zenész, valahol az eltévedt amerikai hippik és a degettes brit proli zenék között van félúton. Skót Bob Dylan, mondhatni. A dalszövegei dekódolásához pontos mértékegységekre lenne szükség a bevett anyagokból, úgyhogy jobb idejekorán feladni. Azért mondtam, hogy Dylan, mert később ő is beelektromosodott kissé, de pályája elején teljesen akusztikusban nyomta az igét (a Remember the Alamo című dala még dylanosan is van elénekelve). Fogalmam sincs, miért pont ezt a dalt választottam, lehet azért, mert amikor először hallottam, máris bólogattam rá, s magában a zenében, a zenei fogalmazásban is van valamiféle cinizmus. Egyből dúdolható cucc, aminek egyszerű akusztikus témájára még fúvósok és egyebek is érkeznek később.

Pénteki pszichedelikus - Ego on the Rocks: Asylum

A múltkori Eloy kapcsán jött be ez a zenekar, vagy inkább szpesöl projekt, amit két ex-Eloy-tag, a billentyűs és a dobos csinált. Sajnos, csak ez az egy albumuk volt, 1980-ban (Acid in Wounderland), s még ez is irtó rövidke, ami nagy kár. De lehet, jobb is így, mert a műfaj (ha van ilyen műfaj... ha kell legyen ilyen műfaj...) egyik legizgalmasabb rejtett gyöngyszeme ez a negyven percnyi muzsika. Kísérletezés és slágeresség között mocorog, nagyon elszállós, talán a korhoz képest túlságosan is (lehet, hogy ezért nem lett belőle semmi "komolyabb" később). Előszöris, a groove-ja kurvajó, továbbá a billentyű-szőnyeg s a szinte funkos gitártémával zseniális, s itt még a németes danolászás sem annyira idegesítő, mint amennyire az Eloynál néha. A vicc az, hogy teljesen klasszikus struktúrájú pl. ez a szám, még sláger is lehetett volna belőle. Ja és a szintiszóló is milyen fasza, egyszerűsége ellenére. Vagy pont azért, ugye. Hálistennek valami jograbló gazember az egész albumot felrakta a jutubra, úgyhogy ide kattintva meg lehet hallgatni mind, sőt, bónusztrekkek is vannak.

Hétfői progresszív - Triumvirat: Spartacus

Ha az Eloy a német Pink Floyd volt, akkor a Triumvirat a német Emerson Lake and Palmer vagy Yes, de ez újfent nem probléma, legalább további bizonyítékokat szolgáltatnak arra, hogy Németországban nem csak a berliner schule és nemcsak krautrock létezett abban a korszakban. Sajnos a PR-juk nem volt annyira jó, így hamar eltűntek, mindössze egy évtizednyi igen koncentrált progresszívtörténeti hozzájárulás után. Nagyszerű, összetett darab ez a címadó, talán legismertebb albumukról: a patetikus, dallamos részeket játékos billentyűfutamok váltják, aztán a vége felé bejön egy teljesen más, galoppozós harmadik téma, egy kissé szintis, mára már nosztalgikus szinti-hangszínnel. Az érdekes az, hogy a rockzene talán legfontosabb hangszere, a gitár egyáltalán nem is hiányzik, a bőgő, dob és billentyűsök/zongora triumvirátusa teljesen kitölti a teret - csak (szintén az Eloyhoz hasonlóan) egy kissé karaktertelen énekhang ront az összeképen picit. Bocsánat a gyalázatos hangminőségért, de legalább újabb érveket szolgáltatok a youtubos zenehallgatás ELLEN.

Szombati meglepi folk - Roy Harper: Freak Street

Azoknak, akik számára a folkzene betépett hippiket, vagy legfeljebb korai Bob Dylant jelenti: volt a briteknél egy erős és izgalmas mozgalom a hatvanas-hetvenes években, irtó jó folk(os) zenészekkel, akik nagyjából feleslegessé is tették ezt a műfaji címkézést. Roy Harper talán az egyik legfontosabb trubadúrja a zsánernek, s talán nem is ez a legismertebb vagy legjobb albuma (a minőség mindenképp elég hullámzó), de ez a szám zárja az albumot, s nagyjából minden megtalálható benne, mint ami az előző számokban. Végül nem az albumzáró és albumcímmel azonos Come Out Fighting Ghengis Smith címűt raktam be, mert letörölték a youtubról és dög voltam feltölteni máshova. Helyette itt van az albumnyitó szám, ami nagyszerű, és még rövid is. Figyelem, dilis narrációt is tartalmaz nyomokban. Ha valaki beszerezné, mindenképp a remastered CD-verziót szerezze meg, jobban is szól, mert van rajta csomó nagyszerű bónuszdal.

Pénteki space rock - Eloy: Through A Somber Galaxy

Egy Pink Floyd-klónnak indult német zenekar az Eloy, de hamar túlléptek ezen a címkén, sőt, a kor tipikus kraut-rockos szanaszét improvizálásán és eklektikusságán is, s egy nagyon feszes, nagyon egyedi space-hangzást hoztak létre, amihez passzoló képi és szövegvilág is jött, az egyik legjobb zenekar a témában, ha néha túl "németes" is a hozzáállásuk. A hetvenes években nyomták ki a legjobb cuccaikat, ez már az aranykor vége feléről származik, rögtön születésem utánról, s amint az album címe is jelzi (Time to Turn), egy kicsit modernizáltak, egyszerűsítettek a formulán, ami viszont nem jelenti azt, hogy rosszabbakká váltak volna. Marad az űr-téma, a kellemesen és tisztán bummogó basszus, amire fennséges szintitémák és theremin-szerű szólamok jönnek. A közepe felé pedig jön a torzított gitárszóló. Szinte slágeres ez a szám, és valamilyen szinten meg is előlegezi a nyolcvans évek szintetizátor-őrületét. Az egyetlen, ami ráfért volna a zenekarra (késő bánat), egy jobb énekes (s mégcsak nem is a darabos kiejtésével van bajom). Az érdekes az, hogy nem feltétlenül űrhajós utazás ugrik be számomra róla (ha már), hanem autókázás, van olyan jó vezetős muzsika mint az Autobahn :D Természetesen rohadt nehéz válogatni az Eloy-életműből, de még erről az albumról is, elég konstans minőséget tudtak produkálni. Na jó, a következő albumtól kezdve talán mégsem annyira, de azért azokat is jó hallgatni.
(Igen, nem fogom erőltetni a napi posztolást, annyi olvasója úgysem lett a blognak, inkább jobban válogatok majd, ez van.)

Vasárnapi elektromos jazz - Allan Holdsworth: Metal Fatigue

Allan Holdsworth. A gitáros faszi, aki nemcsak bekapcsolta a torzítót, hanem rendesen továbbgondolta a jazz, rock és elektronika viszonyát a nyolcvanas években, olyan dolgokat rittyentett ki, amit addig senki, s sokakkal ellentétben nem szégyellte hogy másféle zenéket is hallgat. Ez az első albumának nyitószáma, még éneksáv is van rajta. Akinek beugrik a legendás UK című zenekar, az azért nem téved nagyon, Holdsworth ott kezdte, olyan legendás arcokkal mint Bruford vagy Wetton. Nem papolok sokat, mert dögmeleg van, tessék meghallgatni és kész. Esetleg még annyi, hogy más zenekarok ebből az egy számból csináltak volna egy egész albumot :D

Szombati meglepetés - 10cc: Don't Squeeze Me Like a Toothpaste

A 10cc a legszebb ellenpélda arra a maximára, miszerint minden popzene bunkó, exploitatív és idióta tuskóknak csinálják, táncolás végett. Ez egy igen intelligens zenekar, lírikailag, (stúdió)technikailag és zeneileg egyaránt, sőt, az albumborítóikat meg egyetemen kéne tanítani, mindamellett nem tudom jobban jellemezni zsánerileg, csak popzeneként. Ez a szám a Deceptive Bends című albumról van (megintcsak nagyszerű borító), és mint szinte minden számuk, fogyasztható tánczeneként is, de ugyanakkor valamiféle gonosz, ironikus, szubverzív poén is. Nem kommentálom többet, tessék meghallgatni és elolvasni, és az összes többi albumukat is fogyasztani. Nagyszerűek, nem csoda hogy fel-felbukkannak kböző hollywoodi filmek nosztalgiázó soundtrackjében is.

Pénteki pszichedelikus - Rick Wright: Reaching for the Rail

Wright a Pink Floyd oszlopos tagja volt, de kissé megbújt Gilmour és Waters árnyékában, az új (kellemes, de nem nagy vaszizdasz) albumot sajnos már nem is érhette meg. Billentyűs volt, de sok korai Floyd-számban énekelt is. Azt, hogy mivel is járul hozzá a Pink Floyd hangzásához és dalaihoz, talán úgy lehet a legjobban felmérni, hogyha meghallgatjuk a szólóalbumait. Kettő van belőle, sok-sok év kihagyással jelentette meg őket. Ez az 1996-os Broken China címűről van, és a Pink Floydnak a kevésbé vicces-himnikus, inkább patetikusan csöndesebb, későbbi, elszállósabb oldalát mutatja, akár lehetne a Fal egyfajta folytatása is, pszichológiájában mindenképp. Eme számnak már a tempója is tipikusan Floydos, de valahogyan mégis teljesen másvalami lesz belőle, és ki sem találnád, ki énekli a női vokált az elején: Sinéad O'Connor (aztán átveszi maga Wright). A felesége depressziójáról írta ezt a koncept-albumot amúgy, talán ezért is passzoló a női énekhang ide. Ilyenkor esik le, hogy egy legendás zenekar felbomlása vagy szüneteltetése talán nem is mindig rossz ötlet, mert ilyenkor a tagok mindegyike ki-kidob egy-egy szólóalbumot, amelyek közt igazi gyöngyszemek vannak. A Pink Floyddal is így van ez, a Waters, a Gilmour és a Barrett albumai mellett a Wrightéi is nagyszerűek, talán az egyszem Nick Mason-album lóg ki a sorból.

Csütörtöki filmzene - Dentist (Little Shop of Horrors)

Jó nagy kihagyás (hosszú és izzadós TIFF) után már megint filmzene, mert miért is ne. Ez kicsit amúgy kakukktojás, hiszen musicalből van, aminek Broadway-adaptációja is van, s többek közt pont a zene miatt volt érdemes remakelni a Roger Corman-féle klasszikust. Nehezemre esik visszazökkenni a TIFF előtti rutinba, úgyhogy sok szót nem fosok, íme, hallgasd meg, nagyon jól lehet röhögni rajta, főleg ha videoklipként nézed, a képekkel együtt. Steve Martint nem nagyon állhatom, de itt nagyon jól működik. Egy családkompatibilis horror-musical, szóval nincs hogy ne lehessen imádni. Sajnos a minőség borzasztó, de hátha megjön a kedved a teljes filmhez.

Csütörtöki filmzene - Jack Nitzsche: Starman

Holnap keződik a TIFF, úgyhogy tökéletes alkalom filmzenével búcsúzni, legalábbis tíz napra -- mert ez szokott lenni az év legintenzívebb tíz napja számomra, ezalatt most szünetel a Tran(s)zisztor blog, utána folytatom. Ez a filmzene több okból is kedves a számomra. A Csillagember volt az egyike a kevés alkalmaknak, amikor az egész családunk együtt ment el moziba valamikor a kilencvenes években, amíg még létezett mozi Szentgyörgyön (nem sokkal később bezárták). Aztán meg John Carpenter  filmje (habár ezt akkor nem tudtam még), akit azóta már defaultból szeretünk -- ez amúgy egyike a nagyon kevés filmeknek, amiben csak rendező volt, s nem forgatókönyvíró és zeneszerző is egyben, ahogy általában lenni szokott. Aztán meg Jeff Bridges miatt, akinek talán ez az egyik legjobb karaktere, igazán ráillik az ufó-szerep, mindig is furán viselkedett, s ebben a filmben ez legalább a cselekmény része. A darab maga a korszak tipikus elektro-szimfonikus varázslata, afféle Vangelis-farvizeken úszó darab, de női kórussal, egy nagyon erős témával, ami időnként visszatér a filmben, kulcsjelenetekben, ahogy az lenni szokott. A szerző Jack Nitzsche amúgy zenei producer is volt (pl. Neil Younggal is dolgozott, annyira, hogy ideig-óráig a Crazy Horse tagja és szerzője is volt), de több nagyszerű filmzenét is írt a hetvenes-nyolcvanas években (Ördögűző, Száll a kakukk... stb), mégis ez a kedvencem tőle. Felemelő darab, pláne annak ismeretében, hogy a főhős egy adott ponton tényleg konkrétan felemelkedik... de nem akarok szpojleres lenni, ha nem láttátok, nézzétek meg. Folyt. köv. TIFF után: kb. jún 9, kedd.

Szerdai hard rock - Saigon Kick: Colors

A Saigon Kick egy amerikai hajrock-zenekar volt, ami a nagy glam-korszak vége felé alakult meg, s akkor lettek némileg sikeresek, amikor már rég mindenki Nirvanát hallgatott. Ez a szám az első, 1991-es albumukról származik, s nagyon sokat nem tudok elmondani róla, kivéve hogy egy elfeledett, egyszerű gyöngyszem, műfajában tökéletes, és hogy mindig jókedvem lesz tőle. Nemrégi születésnapomon suhantam az éjszakában a biciklin és közben ez a szám ment endless repeatben. És jó volt. Lendületes, fiatalos, a verze alatt megpihenő fenyegető szintihang ellenére is optimista. Ennyi.

Keddi kortárs opera - John Adams: I Don't Daydream (Nixon In China)

Az opera az emberek 99.99% százalékának rizsporos Rigoletto- és Valkűrök-részleteket jelent áriázó kövér nénikkel és sznob pezsgőspoharakkal. Ha egyáltalán jelent valamit. Ami roppant nagy kár. Mert történnek olyan izgalmas dolgok is a szemünk láttára, mint pl. John Adams, Philip Glass, sőt még kicsiny hazánkban is mutatnak be mindeddig nem hallott kortárs operákat (Selmeczi György: Bizánc). Ez most épp egy azóta már klasszikussá érett mű, a Nixon in China, amit 1987-ben mutattak be (még a címszereplő életében), de a politikai részétől hadd kíméljük meg most magunkat, úgysem igazából arról szól, hanem tényleg, konkrétan Nixon elnök 1972-es kínai útjáról. Hidegháborúban jártasoknak szerintem extra-libabőrös lehet a mű, de mindenkit bátorítok némi újraolvasásra (nem akarok bőcsködni: nekem is hiányosak az ismereteim, a librettót sem voltak idegeim végigolvasni figyelmesen, de annak idején majdnem a vietnamos filmek szakértője lettem, úgyhogy legalább a korszak nem áll messze tőlem). Húsos darab, mindenesetre, főleg ha a történetet és a szövegkönyvet is melléolvassuk). Adams a hagyományos opera-zenekarhoz olyan hangszereket adott, mint szintetizátor, vagy szaxofon-szekció. Azzal "vádolják" ezt az operát, hogy minimalista, amiben a klasszikus operák ismerete után lehet némi valóság, de pont ezért választottam egy olyan részletet, amiről nem feltétlenül ez jut az ember eszébe. Az elnökné (a FLOTUS), azaz Pat Nixon egyik kirándulásáról szól a kínai vizit alatt. I am not a crook!

Hétfői progresszív - Wishbone Ash: Vas Dis

Ez a zenekar kicsit kakukktojás. Ugyan a nagy progresszív robbanással indultak ők is, de az első három, csak egész picit kísérletező album után egyre inkább rádióbarát rockzenét kezdtek játszani (s teszik a mai napig is, meglepő energiával és frekvenciával). Ami nem baj, csak egy más blogra tartozik. Ez a szám viszont a második albumukról (Pilgrimage, 1971) származik, amikor még jókedvűbb és experimentálisabb kedvükben voltak, és azonkívül hogy nagyon pörgős és szórakoztató, van egy titka: egy 1963-as amerikai jazzfelvétel feldolgozása. A humor abban csapódik le, hogy a fúvósok helyett szájjal játsszák a melódiát a gitárra, nagyjából olyan stílusban, ahogy bárki az utcán, zsebretett kézzel, a dalszöveg ismerete nélkül szokott dúdolni. És ettől kibaszottul vicces, fülbemászó, szinte lakodalmas lesz, mialatt a basszusgitár azért rotyog rendesen a dobokkal együtt az alapban. Ja, és utána illik meghallgatni az eredetit, ide kattintva.

Vasárnapi jazz fusion - Return to Forever: Theme to the Mothership

Chick Corea egy ördögi billentyűs, amit némileg árnyal a tény, hogy bevallottan szcientológus. A tehetséget viszont nem lehet elvitatni. A legendás Miles Davisnál "iskolázott", majd más zenekarok után a hetvenes évek elején megalapította a nemkevésbé legendás Return to Forevert, ami kb. a fúziós jazz kvintesszenciája: nem engednek a hangszeres tudás és a komplexitás negyvennyolcából, de nem vesznek el annyira az improvizáció sűrűjében, és a hangzást is kicsit a nagyobb közönség ízléséhez igazítják (az egy másik dolog, hogy a közízlés negyven év után hová fejlődött). Roppant nehéz számot vagy albumot választani, mert egy nagyon magas, konstans színvonalon zenéltek, de mindegyiknek van valami külön zamata. A sci-fi viszont úgyis közelebb áll hozzám, így a harmadik, 1973-as Hymn of the Seventh Galaxy címűt pécéztem ki, ebben még enyhe pszichedelikus hatások is megjelennek, nem is beszélve az (űr)utazásról, amire ez a szám is utal. Persze, nem kell különösebb koncepciót melléképzelni, pláne hogy nincsenek dalszövegek, de talán a szcientológiás információ fényében jobb is. Mindenesetre Corea a lightosabb, naivabb verziót nyomatja, mindenféle pozitív üzenetekkel, úghogy nincs baj. Maga a kompozíció egy akkoriban tipikus elektrizált jazz-rock elektromos orgonával, szinte Santanás szólókkal, Stanley Clarke nagyszerű basszusjátékával, amiben mindenki megkapja a maga szólólehetőségét a sodró refrének között. Az albumon vannak funkysabb és latinosabb szerzemények is, ez viszont komorabb hangvételével elég jó egyensúlyban van.

Szombati poén - Z'Zi Labor: Honky Tonk Woman

Általában vett bajom a magyar (pop)zenével, hogy a dalszövegek szintjén vagy túl komolyan veszik magukat, vagy túlságosan elpoénkodják az egészet és faszravevés (vagy faszverés) lesz belőle. A Zizi (vagy Z'Zi) Labor a nyolcvanas évek magyar popzenéjének egyik idegesítő jelensége volt, abból az átkos korból, amikor a nómenklatúra határozta meg, hogy az emberek milyen popzenét kell szeressenek, és a Vasfüggöny nagyon sok amúgy zseniális magyar zenét elzárt a Nyugat kíváncsi fülei elől. Hogyha idegesítő, akkor miért posztolom? Mert valahogy mégiscsak működik: nem lehet nem röhögni rajta, s azt is megmondom, miért: mert egy igazi, full-autentikus falusi asszonykórust (Veresegyházáról) használtak fel a refrénhez. Persze az összhatás a dilis videoklippel teljes, fogyasszátok egészséggel, de még mielőtt mosolyogva állnátok fel a sokszáz dolláros, méregdrága hangfalak elől a dal végeztével, jusson eszetekbe: ezeket nyomatták, holott voltak olyan zenekarok Magyarországon, mint pl. a Beatrice. Na de mindegy, legalább vicces.