Az opera az emberek 99.99% százalékának rizsporos Rigoletto- és Valkűrök-részleteket jelent áriázó kövér nénikkel és sznob pezsgőspoharakkal. Ha egyáltalán jelent valamit. Ami roppant nagy kár. Mert történnek olyan izgalmas dolgok is a szemünk láttára, mint pl. John Adams, Philip Glass, sőt még kicsiny hazánkban is mutatnak be mindeddig nem hallott kortárs operákat (Selmeczi György: Bizánc). Ez most épp egy azóta már klasszikussá érett mű, a Nixon in China, amit 1987-ben mutattak be (még a címszereplő életében), de a politikai részétől hadd kíméljük meg most magunkat, úgysem igazából arról szól, hanem tényleg, konkrétan Nixon elnök 1972-es kínai útjáról. Hidegháborúban jártasoknak szerintem extra-libabőrös lehet a mű, de mindenkit bátorítok némi újraolvasásra (nem akarok bőcsködni: nekem is hiányosak az ismereteim, a librettót sem voltak idegeim végigolvasni figyelmesen, de annak idején majdnem a vietnamos filmek szakértője lettem, úgyhogy legalább a korszak nem áll messze tőlem). Húsos darab, mindenesetre, főleg ha a történetet és a szövegkönyvet is melléolvassuk). Adams a hagyományos opera-zenekarhoz olyan hangszereket adott, mint szintetizátor, vagy szaxofon-szekció. Azzal "vádolják" ezt az operát, hogy minimalista, amiben a klasszikus operák ismerete után lehet némi valóság, de pont ezért választottam egy olyan részletet, amiről nem feltétlenül ez jut az ember eszébe. Az elnökné (a FLOTUS), azaz Pat Nixon egyik kirándulásáról szól a kínai vizit alatt. I am not a crook!
A kolozsvári Melodeus kórus előadásában hallottam először ezt a darabot, és egyből megtetszett, magasan kiemelkedett a repertoárjukból. Sajnos, nem tudom hogy lenne felvételük róla, így ezt a youtube-on talált, de nagyszerű verziót tudom beposztolni (a Phoenix Chorale nevű kórus előadásában, akik -- ha jól sejtem -- az arizonai Phoenix város kórusa lehetnek). A norvég Ola Gjeilo amúgy talán a legkortársabb kortárs klasszikus szerző az eddig általam posztoltak közül, pofátlanul fiatal, nálam mindössze 3 évvel idősebb. Northern Lights nevű kórusműve és ez, a Szférák tűnik a legismertebbnek tőle. Érdekessége, hogy egy cudarul ateista ország fiaként régi latin vallásos szövegekre ír teljesen új és gyönyörű dallamokat, ebben épp a Kyrie eleison (na jó, ez pont görög) hangzik el. Őszintén, sok köze szerintem nincs az Uram, irgalmazz szintagmához, de nem is kell legyen, ez csak egy ürügy egy igazán angyali és légies, minimalista kórusműhöz. Ha a cím felől közelítjük meg (szférák, égitestek), sokkal több értelme van, afféle univerzumban vándorló hangok zenéje ez, csillagok sóhaja. Az élet csodaszép című Frank Capra-film elején levő csillagos jelenet jut eszembe róla, de szerintem akár Kubrick is használta volna az Űrodüsszeiához.
A fura nevű Hovhaness egy amerikai, de örmény gyökerű zeneszerző volt, s ez a mindössze 17-20 perces, 1955-ös szimfónia valószínűleg a legnépszerűbb darab, amit írt. Érdekes, hogy az NBC tévécsatornán volt a premierje, élőben. Hihetetlen, hogy annak idején mik mentek a tévében, most meg a szürke ötven árnyalatában tündöklő rapperek családi életének örül a nagyérdemű a legjobban. De nem kezdek megint sictranzitozásba... Nemcsak a kerek évforduló miatt érdekes a darab, hanem mert nagyon filmzeneszerű, de nem, rosszul gondolod: a bácsi nagyon kevés filmhez írt zenét, főleg ahhoz képest, hogy mennyi ópusza van amúgy. Tipikus tépelődő, morcos zseni volt, állítólag korai műveit mind elégette, ezer(!) különböző darab zenemű kottáját semmisítette meg mérgében. Eme igen népszerű darabját is utálta utólag, "mindég kimenyek a teremből amikor elkezdik" -- mondta. Pedig gyönyörűszép és nagyszerű szimfónia ez, ha nagyon figyelünk, már bele van kódolva a sokkal későbbi Arvo Part és akár Górecki nemdisszonáns korszaka is, de azért a sodró, nagyívű, szünet nélkül hömpölygő dallamokban Mahler és Wagner is ott figyelőznek. Ha egy szóval kéne körülírni, akkor azt mondanám, hogy titokzatos. Ja de várj, ez a címe is. :) Akkor meseszerű: engem konkrétan a gyerekkoromra emlékeztet, legalábbis az első két, lassabb, minimalistább tétel, a harmadik sokkal vadabbul kezdődik, hogy a végére bejöjjön egy gyönyörű, nagyívű, megejtően komor dallam, amiből -- egyezzünk meg -- alaposan lopkodtak egyes hollywoodi filmek zenéinek szerzői. Minimum húsz évvel megelőzte ama kort. Érdekes amúgy, hogy más műveiben is feltűnik eme szimfónia dallamvilága, szóval van egy egységesség a gondolkozásában. Sajnos, nem tudom, a belinkelt verzió mikori és honnani, elég sok verziója van, de csak ezt találtam, amiben az egész szimfónia egyben van, nem tételenként. A teljes címe: Symphony No. 2, Op. 132, Mysterious Mountain
Maradjunk akkor a lengyeleknél: Krzysztof Penderecki egész picivel a múlt héten posztolt Górecki előtt született, csak tőle eltérően még életben van, ezért is könnyű ráfogni, hogy ő a legnagyobb élő lengyel zeneszerző. Penderecki operákat is írt, meg nagyon sok filmben használták a zenéjét, s Góreckitől eltérően nem szakított végleg a diszharmóniával: ez a darab pl viszonylag késői, 1991-ből származik, amikor a mester már alaposan befutott. Három vonósra volt írva, természetesen többféle előadásban hozzá lehet férni, tessék rákeresni. Miért pont ezt posztoltam ma? Mert ilyen kedvem van: dühös, harapós melankólia, ami az istennek sem akar melódiában feloldódni, hiába várja a kedves hallgató, legfeljebb néha alattomosabb mederben csordogál. Ha torzított gitárokkal játszaná el valaki, a thrash-rajongók megbolondulnának érte.
Henryk Górecki egy lengyel zeneszerző volt. Életművében volt egy hatalmas törés: avantgárd, disszonáns minimalizmussal kezdte, a hetvenes években viszont átváltott az ún. szent minimalizmusra (én is most hallottam ezt a fogalmat először, nyugi). Az óriási kórusra írt Miserere ilyesfajta kórusmű, születésem évében (1981) írta, a Szolidaritás mozgalom elleni kormányzati megtorlásokra reakcióként. Nem is lehetett hallani jópár évig. Természetesen többfajta verziója fellelhető, ezt most konkrétan a chicagói szimfonikusok kórusa adja elő egy ottani templomban. Mondani sem kell, gyönyörű, angyali szerzemény, nyugodtan el lehet tekinteni születésének mindenféle politikai körülményétől. Érdemes figyelni viszont a vége felé felerősödő, a légies szépséggel kontrasztba lépő, nyomasztóvá váló Domine! hangokra, ami valahol elég szépen kifejezi az "istenfélő" fogalmunkat.
