Vasárnapi lightos jazz fusion - Bill Bruford: Feels Good To Me

Bill Bruford, a brit dobisten (Yes, King Crimson, UK stb) első, 1977-es "szóló"-albumáról való ez a címadó (de nem kezdő) nóta, az album talán leghozzáférhetőbb, leglájtosabb darabja. Rögtön felismerhető benne (a közepén) a Holdsworth-féle gitárszólózás. Egyébként ebben a számban John Goodsall is játszik a nemrég tárgyalt Brand X-ből, ezzel is kötődik a canterbury-i szcénához. Bruford  ezután vette fel zenekar-megnevezésként az Earthworks nevet, s sokkal hardcore-bb jazz irányba vonult. Ez viszont egy jazz-pop-fúziós darab, ha van ilyen. Ha kiszednénk a pattogó alapokat alóla, akkor a főtéma elmenne valami Vangelis írta filmzenének is, egyébként kellemes a sok dúr hangsor használata a jazzben általában eluralkodó moll meg szűk hangsorok helyett (ettől is lesz olyan popzenés, nemcsak a viszonylag egyszerű - de később azért bekomplikálódó - ritmus miatt).

Pénteki space - Hawkwind: Born To Go

Az űrkutatás fejlődését követően a hatvanas évek vége felé egyre több zenekar kezdett kísérletezni hasonló témákkal (Pink Floyd), s amikor a zenei technológia is utolérte a kísérletező kedvet, akkor tudott igazán robbanni a Hendrix-féle LSD-szagú pszichedelia az elborult brit mehetnékkel. Így lett meg a Hawkwind. Talán nem véletlen, hogy ekkor szállt le végre az ember is a Holdra. A space rock alapbandája (ekkor még a jó öreg Motörheades Lemmy is bőgőzött náluk), s talán a műfaj legfontosabb beizzító lemeze a Space Ritual című élő album, 1972-ből. Én ennél többet nem is mondanék, ez a szám- és albumcím elég tökéletesen leír mindent, a zene pedig jól meghatározza azt, ami jön: sistergő, háttérben drone-oló hangok, mucho reverbo, elborult űr- és spirituális tematikájú szövegek (néha akár narrálva is, de olyan szerzők műveit is felhasználva, mint Michael Moorcock), mindez egy szinte törzsi módra egyszerű, sodró dobütemre. Szpész. Nem csoda, hogy úgy reklámozták az albumot annak idején, hogy "88 minutes of brain-damage". :D

Vasárnapi avantgárd jazz - Henry Cow: Amygdala

Épp valamelyik nap néztem meg a Frank című nagyszerű filmet, amelyben korunk egyik legzseniálisabb férfiszínésze, Michael Fassbender a film legvégéig egy hatalmas kartonfejjel a fején játszik. Az ottan bemutatott elborult, természetbe improvizatív albumot felvenni kivonuló zenekarhoz, illetve az ő munkamódszerükhöz hasonlíthat a cambridge-i egyetemen létrehozott Henry Cow nevű legendás formáció, akiknek egyik legfontosabb kvalitása az volt, hogy tudatosan távol tartották magukat a mainstreamtől, még akkor is, amikor az aranykorban a jobbfajta progresszív zenekarok be-bekerültek a rádióba. Ennek a magatartásnak a csúcsa volt az 1978-as Rock In Opposition nevű fesztivál, ahova olyan zenakarokat gyűjtöttek össze Európából, akiket "THE RECORD COMPANIES DON'T WANT YOU TO HEAR." Improvizált, készakarva határsértő zenét hoztak létre, aminek egy részét tényleg nehéz lehet néha hallgatni, de igazából nagyon sok gyöngyszem akad közöttük. Most a szó szerint legendás (címe: Legend), zoknis dizájnú első albumukról választottam egy viszonylag hozzáférhetőbb darabot, ami nagyon szép mintapéldája annak, hogy nem kell semmiféle struktúrába beleerőszakolni az ötleteidet, meg lehet a zenét oldani amolyan Ulysses-féle tudatfolyam-szinten is oldani, úgy, hogy egyszerre akár több zsánert is súrolsz, ha akarsz. Később még elborultabbak lettek, de hátha ez a szám jó kis betekintés ebbe a nagyszerű, korát tényleg megelőző zenekarba. A teljes album is megvan itt -- de most akkor megragadnám az alkalmat, hogy ismét kifejtsem: youtube-ról zenét hallgatni bűn, káros és szar. Csak kóstolónak van itt, próbáljátok beszerezni a zenéket legalább egy jó minőségű mp3-ban, de inkább flac-ban.

Szombati pszichedelikus folk - Donovan: Mellow Yellow

Jobb híján folknak szokták becézni Donovant, aki valahol a múlt heti Roy Harper után következik a brit akusztikus trubadúr-listában. A megboldogult hatvanas évek LSD-szagú terméke ő is, de kevésbé kontemplatív, inkább játékos modorú zenész, valahol az eltévedt amerikai hippik és a degettes brit proli zenék között van félúton. Skót Bob Dylan, mondhatni. A dalszövegei dekódolásához pontos mértékegységekre lenne szükség a bevett anyagokból, úgyhogy jobb idejekorán feladni. Azért mondtam, hogy Dylan, mert később ő is beelektromosodott kissé, de pályája elején teljesen akusztikusban nyomta az igét (a Remember the Alamo című dala még dylanosan is van elénekelve). Fogalmam sincs, miért pont ezt a dalt választottam, lehet azért, mert amikor először hallottam, máris bólogattam rá, s magában a zenében, a zenei fogalmazásban is van valamiféle cinizmus. Egyből dúdolható cucc, aminek egyszerű akusztikus témájára még fúvósok és egyebek is érkeznek később.

Szombati meglepi folk - Roy Harper: Freak Street

Azoknak, akik számára a folkzene betépett hippiket, vagy legfeljebb korai Bob Dylant jelenti: volt a briteknél egy erős és izgalmas mozgalom a hatvanas-hetvenes években, irtó jó folk(os) zenészekkel, akik nagyjából feleslegessé is tették ezt a műfaji címkézést. Roy Harper talán az egyik legfontosabb trubadúrja a zsánernek, s talán nem is ez a legismertebb vagy legjobb albuma (a minőség mindenképp elég hullámzó), de ez a szám zárja az albumot, s nagyjából minden megtalálható benne, mint ami az előző számokban. Végül nem az albumzáró és albumcímmel azonos Come Out Fighting Ghengis Smith címűt raktam be, mert letörölték a youtubról és dög voltam feltölteni máshova. Helyette itt van az albumnyitó szám, ami nagyszerű, és még rövid is. Figyelem, dilis narrációt is tartalmaz nyomokban. Ha valaki beszerezné, mindenképp a remastered CD-verziót szerezze meg, jobban is szól, mert van rajta csomó nagyszerű bónuszdal.

Hétfői progresszív - Wishbone Ash: Vas Dis

Ez a zenekar kicsit kakukktojás. Ugyan a nagy progresszív robbanással indultak ők is, de az első három, csak egész picit kísérletező album után egyre inkább rádióbarát rockzenét kezdtek játszani (s teszik a mai napig is, meglepő energiával és frekvenciával). Ami nem baj, csak egy más blogra tartozik. Ez a szám viszont a második albumukról (Pilgrimage, 1971) származik, amikor még jókedvűbb és experimentálisabb kedvükben voltak, és azonkívül hogy nagyon pörgős és szórakoztató, van egy titka: egy 1963-as amerikai jazzfelvétel feldolgozása. A humor abban csapódik le, hogy a fúvósok helyett szájjal játsszák a melódiát a gitárra, nagyjából olyan stílusban, ahogy bárki az utcán, zsebretett kézzel, a dalszöveg ismerete nélkül szokott dúdolni. És ettől kibaszottul vicces, fülbemászó, szinte lakodalmas lesz, mialatt a basszusgitár azért rotyog rendesen a dobokkal együtt az alapban. Ja, és utána illik meghallgatni az eredetit, ide kattintva.

Szerdai metál - Iommi: Flame On

Tony Iommit valószínűleg nem kell bemutatni, a Black Sabbath alapítója és oszlopos tagja, ő az egyetlen, aki mindig is tagja volt a zenekarnak, rockzenei műfajok és szubzsánerek atyja, egyszerű (hiányzik pár ujja), de felismerhető stílusával gitárosok generációit inspirálta. 2000 kürül, amikor a Sabbath döglődni kezdett (illetve dehogyis, már nagyon rég döglődött), lépett az öreg egy merészet: csinált egy nagyon is kortárs albumot, amire (kihasználva élő legenda státuszát) meghívta az akkori alternatív/nu/rock/metál/stb. legfelkapottabb, legizgalmasabb énekeseit, minden számhoz másvalaki adta a hangját (sőt, nemcsak a hangját, hanem pl. pont ebben a számban még a Queen gitárosától is vannak elrejtve gitárszóló-darabkák), s minden hanghoz kicsit hozzáigazította saját jó öreg stílusát is. Ebben a számban épp a The Cure-os Ian Astbury énekel, de csicsereg az albumon Skunk Anansie (hová tűnt azóta?), Dave Grohl, Serj Tankian, Henry Rollins, s az azóta elhunyt Peter Steele is. Szóval tényleg díszes, fasza, válogatott társaság, az egész album kurvajól szól, szinte nincs is gyenge pontja, nehéz is volt választani, aztán végül ez lett a beleszarós, dögös attitűd (meg Brian May) miatt. Szimpatikus, hogy a már akkor ötvenéves Iommi merészen használ mindenféle, saját maga által inspirált zenészektől (vissza)lopott hangzásokat, megoldásokat, itt pl. mintha kicsi Soundgarden is felbukkanna, de a lehangolt, sistergően súlyos, picit futurisztikus bevezetőből akár az industrial bandák is beugorhatnak a nagyérdeműnek. Végülis tök egyszerű rockdal, klasszikus szerkezettel, de nem tudom nem mozgatni a fejemet, mikor hallom.

Hétfői progresszív - Gnidrolog: Social Embarrassment

A rettentő hülye nevű Gnidrolog* zenekart a hetvenes évek eleji nagy brit progresszív robbanás dobta a felszínre, sokáig nem maradtak ott, a második album után szét is mentek (majd megjelent évtizedekkel később még valami tákolmányuk). Ez a szám a második, kiforrottabb Lady Lake című 1972-es albumukról van, amiről igazából elég nehéz volt választani, mert elég szép, egységes album amolyan Gentle Giant- és Van Der Graaf Generator-stílusban, de elég eredeti, eklektikus ötlettel. Ami feltűnő, az a műfajban nem annyira gyakori fúvósok használata, ráadásul többféle van belőlük. Az eklektikus hangzást a kicsit csiszolatlan, de kellemes hangú énekhang teszi érdekesssé: van a komor, alaposan kidolgozott, komplex szerkezetű, nagyon gentlegiantos számban egy-két izgalmas énekharmónia. A végére torzított hömpölygéssé, kellemes, belefeledkezős káosszá alakul. Az albumról még a Ship című, balladisztikusabb szám is érdekes.

* Az egyik koncertfelvételt azzal kezdik, hogy elmagyarázzák, hogy "this is a silly name, because we are silly people", és ez végülis összefoglalja a korszakot: a komor zsenialitás és hangszeres tudás keveredik a néha teljesen gyerekes kísérletezéssel, ettől volt nagyszerű a progresszív rock, amíg még annak lehetett hívni.

Pénteki pszichedelikus - Ozric Tentacles: Throbbe

Mivel hétfőn jelent meg a műfaj egyik alapbandájának, a zenekarok miriádját inspiráló brit Ozricsnak az új lemeze (Technicians of the Sacred a címe, és dupla, és magyar dobosa van!), teljesen illő az alkalom, hogy végre őket is megidézzem. A baj csak ott van, hogy mi a fenét válasszak a hatalmas kínálatból, pláne hogy nem igazán dal-, hanem inkább albumalapú zenekar ez is, sokszor én sem emlékezem számcímekre, csak hagyom magam sodortatni a zene által. A rendszerváltásra megjelent Erpland album viszont talán a legnagyobb sikerük, s arról is az egyik tipikus, habár más darabjaikhoz képest talán túlontúl egyszerű nóta a Throbbe, ami zeneileg pontosan az, amit ígér: dobbanás, csak persze sok-sok, egymás után (ha valakinek eszébe jut róla a Dr. House címdala, szerintem nem téved nagyot). Szóval egy szimpla, de elszállós és nagyon ritmusalapú darab ez, finoman díszítve azon keleties(kedő) elemekkel, amivel a zenekar már régóta színezi ezt a nagyszerű, helyenként légies, helyenként földhözragadtabb pszichedeliát, amit idestova 30 éve gyártanak. A Throbbe-nak több élő verzióját meg lehet találni különböző koncertfelvételeken, érdemes összehasonlítani, ha más, akkor a változó sebességekért. Akinek ez a darab túl egyszerű, az ne siesse el, tegyen egy próbát más Ozric-számokkal is, megéri. Vagy pedig nem szívott eleget...

Vasárnapi jazz-fusion - Brand X: Nuclear Burn

Ez a zenekar attól lehet érdekes, hogy Phil Collins dobol rajta (igen, a későbbi Genesises arc, meg a még későbbi szoft-pop-maszlagos bácsi). És nem is akárhogyan dobol, kurvajól repeszti a csávó, el se tudod képzelni, hogy ugyanez az ember felelős olyan híg dalocskákért, mint pl. ez. Ez az első, 1976-os, Unorthodox Behaviour című albumukról származik, ami vicces cím annak fényében, hogy akkor már eléggé ortodox viselkedésnek számított ez a fajta unortodoxnak indult, jazz fúziósnak titulált zenei gondolkodás (Chick Corea pl. már elég régen a színen volt, s Bill Bruford sem az első pár dobverőt fogyasztotta) -- hiába na, aranykor volt az, akkoriban minden sarkon ilyen zenekarok futkároztak a briteknél, most meg... mindegy. Nagyon szépen kezdődik a dal, egy masszív, gyors, izgatott, elektromosan torzított, szinte flamenco-jazz-témával, hogy majd a közepén behozza a szinte space-szintetizátor jellegű szólót és visszatérjen, aztán a végére mintha lecsillapodna, de igazából masszív improvizáció lesz belőle és újból megcsodálhatjuk ezt az azóta elcsángált hatalmas dobtehetséget. Ez van. Ja, még valami: nagyszerű a borító is, főleg a szám (nem is annyira az album) címének ismeretében.

Szerdai rock - Uriah Heep: Return to Fantasy

Kamaszkorom egyik kedvencei (ugye, Pistuka?), és a hétvégén tiszteletüket teszik a Szent György Napokon, úgyhogy nem is tudnék nem Jurájáhippet posztolni ma. Ráadásul azért is szimpatikusak, mert a hivatalos honlapjukon a turnédátumoknál nemcsak románul szerepel becses városunk neve, hanem magyarul is - s már ennyivel is faszábbak, mint az egész marosvásárhelyi nómenklatúra. Na de még azért sem az Easy Livin'-t vagy a Gypsy-t linkelem be (főleg hogy ezeket biztos elnyomják majd szombaton), hanem ezt a sci-fi-soundtrackbe is beillő, überdallamos, elszállós, de mégis roppant fogós darabot. Thereminre hasonlító hangokkal indul, majd belép a pulzáló, bólogatásra ingerlő ritmus (John Wetton itt került be bőgősnek a zenekarba), amire nagyszerűen rákúsznak a zseniális torkú, de rettenetesen hülye hajú, és sajnos idejekorán eltávozott David Byron többszólamú vokáljai (halála után nem igazán tudtak nagyon klasszikus albumokat készíteni már). Találkozunk Szengyörgyön, addig meg lehet tanulni a szöveget.