Maradjunk akkor a lengyeleknél: Krzysztof Penderecki egész picivel a múlt héten posztolt Górecki előtt született, csak tőle eltérően még életben van, ezért is könnyű ráfogni, hogy ő a legnagyobb élő lengyel zeneszerző. Penderecki operákat is írt, meg nagyon sok filmben használták a zenéjét, s Góreckitől eltérően nem szakított végleg a diszharmóniával: ez a darab pl viszonylag késői, 1991-ből származik, amikor a mester már alaposan befutott. Három vonósra volt írva, természetesen többféle előadásban hozzá lehet férni, tessék rákeresni. Miért pont ezt posztoltam ma? Mert ilyen kedvem van: dühös, harapós melankólia, ami az istennek sem akar melódiában feloldódni, hiába várja a kedves hallgató, legfeljebb néha alattomosabb mederben csordogál. Ha torzított gitárokkal játszaná el valaki, a thrash-rajongók megbolondulnának érte.
Henryk Górecki egy lengyel zeneszerző volt. Életművében volt egy hatalmas törés: avantgárd, disszonáns minimalizmussal kezdte, a hetvenes években viszont átváltott az ún. szent minimalizmusra (én is most hallottam ezt a fogalmat először, nyugi). Az óriási kórusra írt Miserere ilyesfajta kórusmű, születésem évében (1981) írta, a Szolidaritás mozgalom elleni kormányzati megtorlásokra reakcióként. Nem is lehetett hallani jópár évig. Természetesen többfajta verziója fellelhető, ezt most konkrétan a chicagói szimfonikusok kórusa adja elő egy ottani templomban. Mondani sem kell, gyönyörű, angyali szerzemény, nyugodtan el lehet tekinteni születésének mindenféle politikai körülményétől. Érdemes figyelni viszont a vége felé felerősödő, a légies szépséggel kontrasztba lépő, nyomasztóvá váló Domine! hangokra, ami valahol elég szépen kifejezi az "istenfélő" fogalmunkat.
