Ha a múltkor Lemmyt búcsúztattam, akkor most David Bowie-t is illene. Míg előbbi életemnek egy korábbi szakaszában volt meghatározó jelenség, utóbbi nem is olyan rég, "mindössze" az utóbbi 7-8 évben. Szóval hát igen, elmentek, szinte egyszerre, szinte születésnapjaik körül, szinte egyidősök is voltak. Mindenki leírt már mindenféléket, úgyhogy nagyon nincs amit osztani az észt, itt van szerintem a legjobb Bowie-albumról (a zavarbaejtő borítójú Diamond Dogs) az egyik utolsó szám. Egyszerre fülbemászó és slágeres, s egyszerre pszichedelikus és zavaró. De nem feltétlenül a dalszövege okán: persze, arról szól, amire tippelnél, szóval Orwell disztópiájáról (amire utal az album többi száma is, főleg az 1984 című), de egyébként fingom sincs, hogy mit jelentenek egyes sorok konkrétan. Egy krautrockos mellotron-futammal (illetve a wiki szerint igazából chamberlinnel készített szaxi-szólóval) indul. Nem evilági, az biztos. Mint maga Bowie. Összefolyik az albumzáró számmal, aminek nem kicsit idegesítő a vége, de Bowie megengedhette magának az efféle hecceket. Viszlát.
Mivel tegnap, hetvenéves korában elment a kemény rockzene egyik legnagyobb ikonja, úgy gondoltam, illik elbúcsúzni tőle ezen a blogon. Nem is nagyon kellett gondolkoznom, hogy milyen számmal tegyem: annak idején, amikor még nem volt sem CD, sem mp3, hanem összevissza másolt kalózkazettákról hallgattuk a zenét, nagy kiváltságnak számított egy bulgár/orosz/lengyel, színes borítós "eredeti" másolat (VIVO, takt és egyéb márkájú kalózcuccok voltak, sokan biztosan emlékeznek ezekre). Nos, az Orgasmatron-kazetta sunyin meghúzódott valamelyik árus kínálatában (talán az "öregnél", a piacon, de talán máshol, a Sugás földszintjén), és bevallom, hogy borító alapján választottam ki. Akkor már elég sok Maident és Manowart hallgattam, de 15-nél biztosan nem voltam több, talán inkább 14 voltam. Hát, mit mondjak, ennyire durva zenét akkor nem hallottam, főleg a nem koncencionális énekhang miatt, ami még durvább volt ezen a súlyos, zajos, metált punkkal fuzionáló lemezen, talán a legbrutálisabb 'head albumon, annak is az utolsó, lemezcímadó számán. Pár évvel később, 1999-2000 között még el is énekeltük néhányszor az Oblivion nevű zenekarunkkal - azt azért mégsem hagyhattuk, hogy a Sepultura legyen az egyetlen banda, aki feldolgozza ezt a nagyon súlyos, de egyszerű dalt. Hát így. Isten nyugosztaljon, Ian Fraser Kilmister.
