Szombati elektronikus - Software: Power of Independence

A Software nem Bill Gates titkos titkos zenei projektje, hanem egy obskúrus német (mi más?) duó (néha nem is Software-ként, hanem csak simán Mergener und Weisserként fordulnak elő), akik 1984 és 2000 között voltak aktívak, tehát pont akkor, amikor a legnagyobb innovációk történtek a téren, de az elektronika azért még nem tört be a mainstreambe. Ez a szám pl. a Ceau-rendszer legdurvább napjaiból való. Nem volt még Fruity Loops meg ilyesmi, szóval hiába szoftver a "zenekar" neve, attól még hardver szintikkel és analóg rögzítő-rendszerrekel készültek a zenék, és érződik is, sokan most, a 21. században erőlködnek, hogy ezt az oldschool-szinti-hangzást emulálják. Nem lettek olyan híresek, mint pl. a szintén német Tangerine Dream, de azért akad egy-két kellemes pillanat a diszkográfiájukban. Most már viccesen retrónak tűnnek a számcímek meg a borítók (az egyiknek pl. egy fraktál, aminek a létrehozása akkori számítógépekkel mekkora dolognak számított, emlékszem még!), de a zene több mint hallgatható. Ez pl. egy nagyon tangerines, egyszerű, de izgalmas téma.

Szerdai metál - Motörhead: Orgasmatron

Mivel tegnap, hetvenéves korában elment a kemény rockzene egyik legnagyobb ikonja, úgy gondoltam, illik elbúcsúzni tőle ezen a blogon. Nem is nagyon kellett gondolkoznom, hogy milyen számmal tegyem: annak idején, amikor még nem volt sem CD, sem mp3, hanem összevissza másolt kalózkazettákról hallgattuk a zenét, nagy kiváltságnak számított egy bulgár/orosz/lengyel, színes borítós "eredeti" másolat (VIVO, takt és egyéb márkájú kalózcuccok voltak, sokan biztosan emlékeznek ezekre). Nos, az Orgasmatron-kazetta sunyin meghúzódott valamelyik árus kínálatában (talán az "öregnél", a piacon, de talán máshol, a Sugás földszintjén), és bevallom, hogy borító alapján választottam ki. Akkor már elég sok Maident és Manowart hallgattam, de 15-nél biztosan nem voltam több, talán inkább 14 voltam. Hát, mit mondjak, ennyire durva zenét akkor nem hallottam, főleg a nem koncencionális énekhang miatt, ami még durvább volt ezen a súlyos, zajos, metált punkkal fuzionáló lemezen, talán a legbrutálisabb 'head albumon, annak is az utolsó, lemezcímadó számán. Pár évvel később, 1999-2000 között még el is énekeltük néhányszor az Oblivion nevű zenekarunkkal - azt azért mégsem hagyhattuk, hogy a Sepultura legyen az egyetlen banda, aki feldolgozza ezt a nagyon súlyos, de egyszerű dalt. Hát így. Isten nyugosztaljon, Ian Fraser Kilmister.

Pénteki pszichedelikus - Ego on the Rocks: Asylum

A múltkori Eloy kapcsán jött be ez a zenekar, vagy inkább szpesöl projekt, amit két ex-Eloy-tag, a billentyűs és a dobos csinált. Sajnos, csak ez az egy albumuk volt, 1980-ban (Acid in Wounderland), s még ez is irtó rövidke, ami nagy kár. De lehet, jobb is így, mert a műfaj (ha van ilyen műfaj... ha kell legyen ilyen műfaj...) egyik legizgalmasabb rejtett gyöngyszeme ez a negyven percnyi muzsika. Kísérletezés és slágeresség között mocorog, nagyon elszállós, talán a korhoz képest túlságosan is (lehet, hogy ezért nem lett belőle semmi "komolyabb" később). Előszöris, a groove-ja kurvajó, továbbá a billentyű-szőnyeg s a szinte funkos gitártémával zseniális, s itt még a németes danolászás sem annyira idegesítő, mint amennyire az Eloynál néha. A vicc az, hogy teljesen klasszikus struktúrájú pl. ez a szám, még sláger is lehetett volna belőle. Ja és a szintiszóló is milyen fasza, egyszerűsége ellenére. Vagy pont azért, ugye. Hálistennek valami jograbló gazember az egész albumot felrakta a jutubra, úgyhogy ide kattintva meg lehet hallgatni mind, sőt, bónusztrekkek is vannak.

Pénteki space rock - Eloy: Through A Somber Galaxy

Egy Pink Floyd-klónnak indult német zenekar az Eloy, de hamar túlléptek ezen a címkén, sőt, a kor tipikus kraut-rockos szanaszét improvizálásán és eklektikusságán is, s egy nagyon feszes, nagyon egyedi space-hangzást hoztak létre, amihez passzoló képi és szövegvilág is jött, az egyik legjobb zenekar a témában, ha néha túl "németes" is a hozzáállásuk. A hetvenes években nyomták ki a legjobb cuccaikat, ez már az aranykor vége feléről származik, rögtön születésem utánról, s amint az album címe is jelzi (Time to Turn), egy kicsit modernizáltak, egyszerűsítettek a formulán, ami viszont nem jelenti azt, hogy rosszabbakká váltak volna. Marad az űr-téma, a kellemesen és tisztán bummogó basszus, amire fennséges szintitémák és theremin-szerű szólamok jönnek. A közepe felé pedig jön a torzított gitárszóló. Szinte slágeres ez a szám, és valamilyen szinten meg is előlegezi a nyolcvans évek szintetizátor-őrületét. Az egyetlen, ami ráfért volna a zenekarra (késő bánat), egy jobb énekes (s mégcsak nem is a darabos kiejtésével van bajom). Az érdekes az, hogy nem feltétlenül űrhajós utazás ugrik be számomra róla (ha már), hanem autókázás, van olyan jó vezetős muzsika mint az Autobahn :D Természetesen rohadt nehéz válogatni az Eloy-életműből, de még erről az albumról is, elég konstans minőséget tudtak produkálni. Na jó, a következő albumtól kezdve talán mégsem annyira, de azért azokat is jó hallgatni.
(Igen, nem fogom erőltetni a napi posztolást, annyi olvasója úgysem lett a blognak, inkább jobban válogatok majd, ez van.)

Vasárnapi elektromos jazz - Allan Holdsworth: Metal Fatigue

Allan Holdsworth. A gitáros faszi, aki nemcsak bekapcsolta a torzítót, hanem rendesen továbbgondolta a jazz, rock és elektronika viszonyát a nyolcvanas években, olyan dolgokat rittyentett ki, amit addig senki, s sokakkal ellentétben nem szégyellte hogy másféle zenéket is hallgat. Ez az első albumának nyitószáma, még éneksáv is van rajta. Akinek beugrik a legendás UK című zenekar, az azért nem téved nagyon, Holdsworth ott kezdte, olyan legendás arcokkal mint Bruford vagy Wetton. Nem papolok sokat, mert dögmeleg van, tessék meghallgatni és kész. Esetleg még annyi, hogy más zenekarok ebből az egy számból csináltak volna egy egész albumot :D

Csütörtöki filmzene - Dentist (Little Shop of Horrors)

Jó nagy kihagyás (hosszú és izzadós TIFF) után már megint filmzene, mert miért is ne. Ez kicsit amúgy kakukktojás, hiszen musicalből van, aminek Broadway-adaptációja is van, s többek közt pont a zene miatt volt érdemes remakelni a Roger Corman-féle klasszikust. Nehezemre esik visszazökkenni a TIFF előtti rutinba, úgyhogy sok szót nem fosok, íme, hallgasd meg, nagyon jól lehet röhögni rajta, főleg ha videoklipként nézed, a képekkel együtt. Steve Martint nem nagyon állhatom, de itt nagyon jól működik. Egy családkompatibilis horror-musical, szóval nincs hogy ne lehessen imádni. Sajnos a minőség borzasztó, de hátha megjön a kedved a teljes filmhez.

Csütörtöki filmzene - Jack Nitzsche: Starman

Holnap keződik a TIFF, úgyhogy tökéletes alkalom filmzenével búcsúzni, legalábbis tíz napra -- mert ez szokott lenni az év legintenzívebb tíz napja számomra, ezalatt most szünetel a Tran(s)zisztor blog, utána folytatom. Ez a filmzene több okból is kedves a számomra. A Csillagember volt az egyike a kevés alkalmaknak, amikor az egész családunk együtt ment el moziba valamikor a kilencvenes években, amíg még létezett mozi Szentgyörgyön (nem sokkal később bezárták). Aztán meg John Carpenter  filmje (habár ezt akkor nem tudtam még), akit azóta már defaultból szeretünk -- ez amúgy egyike a nagyon kevés filmeknek, amiben csak rendező volt, s nem forgatókönyvíró és zeneszerző is egyben, ahogy általában lenni szokott. Aztán meg Jeff Bridges miatt, akinek talán ez az egyik legjobb karaktere, igazán ráillik az ufó-szerep, mindig is furán viselkedett, s ebben a filmben ez legalább a cselekmény része. A darab maga a korszak tipikus elektro-szimfonikus varázslata, afféle Vangelis-farvizeken úszó darab, de női kórussal, egy nagyon erős témával, ami időnként visszatér a filmben, kulcsjelenetekben, ahogy az lenni szokott. A szerző Jack Nitzsche amúgy zenei producer is volt (pl. Neil Younggal is dolgozott, annyira, hogy ideig-óráig a Crazy Horse tagja és szerzője is volt), de több nagyszerű filmzenét is írt a hetvenes-nyolcvanas években (Ördögűző, Száll a kakukk... stb), mégis ez a kedvencem tőle. Felemelő darab, pláne annak ismeretében, hogy a főhős egy adott ponton tényleg konkrétan felemelkedik... de nem akarok szpojleres lenni, ha nem láttátok, nézzétek meg. Folyt. köv. TIFF után: kb. jún 9, kedd.

Keddi kortárs opera - John Adams: I Don't Daydream (Nixon In China)

Az opera az emberek 99.99% százalékának rizsporos Rigoletto- és Valkűrök-részleteket jelent áriázó kövér nénikkel és sznob pezsgőspoharakkal. Ha egyáltalán jelent valamit. Ami roppant nagy kár. Mert történnek olyan izgalmas dolgok is a szemünk láttára, mint pl. John Adams, Philip Glass, sőt még kicsiny hazánkban is mutatnak be mindeddig nem hallott kortárs operákat (Selmeczi György: Bizánc). Ez most épp egy azóta már klasszikussá érett mű, a Nixon in China, amit 1987-ben mutattak be (még a címszereplő életében), de a politikai részétől hadd kíméljük meg most magunkat, úgysem igazából arról szól, hanem tényleg, konkrétan Nixon elnök 1972-es kínai útjáról. Hidegháborúban jártasoknak szerintem extra-libabőrös lehet a mű, de mindenkit bátorítok némi újraolvasásra (nem akarok bőcsködni: nekem is hiányosak az ismereteim, a librettót sem voltak idegeim végigolvasni figyelmesen, de annak idején majdnem a vietnamos filmek szakértője lettem, úgyhogy legalább a korszak nem áll messze tőlem). Húsos darab, mindenesetre, főleg ha a történetet és a szövegkönyvet is melléolvassuk). Adams a hagyományos opera-zenekarhoz olyan hangszereket adott, mint szintetizátor, vagy szaxofon-szekció. Azzal "vádolják" ezt az operát, hogy minimalista, amiben a klasszikus operák ismerete után lehet némi valóság, de pont ezért választottam egy olyan részletet, amiről nem feltétlenül ez jut az ember eszébe. Az elnökné (a FLOTUS), azaz Pat Nixon egyik kirándulásáról szól a kínai vizit alatt. I am not a crook!

Szombati poén - Z'Zi Labor: Honky Tonk Woman

Általában vett bajom a magyar (pop)zenével, hogy a dalszövegek szintjén vagy túl komolyan veszik magukat, vagy túlságosan elpoénkodják az egészet és faszravevés (vagy faszverés) lesz belőle. A Zizi (vagy Z'Zi) Labor a nyolcvanas évek magyar popzenéjének egyik idegesítő jelensége volt, abból az átkos korból, amikor a nómenklatúra határozta meg, hogy az emberek milyen popzenét kell szeressenek, és a Vasfüggöny nagyon sok amúgy zseniális magyar zenét elzárt a Nyugat kíváncsi fülei elől. Hogyha idegesítő, akkor miért posztolom? Mert valahogy mégiscsak működik: nem lehet nem röhögni rajta, s azt is megmondom, miért: mert egy igazi, full-autentikus falusi asszonykórust (Veresegyházáról) használtak fel a refrénhez. Persze az összhatás a dilis videoklippel teljes, fogyasszátok egészséggel, de még mielőtt mosolyogva állnátok fel a sokszáz dolláros, méregdrága hangfalak elől a dal végeztével, jusson eszetekbe: ezeket nyomatták, holott voltak olyan zenekarok Magyarországon, mint pl. a Beatrice. Na de mindegy, legalább vicces.

Csütörtöki filmzene - Joe Strummer: Brooding Six (Walker)

Alex Cox Walker című filmje egy zseniális "történelmi" "western", azért idézőjelben, mert természetesen egyikük sem igazából, hanem sokkal több. Mindenesetre Cox-filmből már posztoltam zenét azzal a felkiáltással, hogy ilyen haverokkal könnyű filmzenét íratni. Strummer a Clash frontembere volt, az egyike a kevés punkzenekaroknak, amiket el bírok viselni és/vagy meg tudok hallgatni. Csoda, hogy épp a legkevésbé izgalmas műfajjal kezdte, mert igazából hihetetlen dallamérzéke és tehetsége van, amit az ehhez a filmhez írt zene is bizonyít. Feelingjében nem áll épp teljesen messze a két hete posztolt Plugz-számtól, csak épp némileg kiműveltebb, finomabb. Egyetlenegy témát visz folyamatosan öt percen keresztül, illetve annak a "szakaszát" és a "refrénjét" ismételgeti, de ez nem probléma, sőt, elvégre filmzenéről van szó. Persze működik a képek nélkül is, de aki még nem látta, az hunyja be a szemét és képzelje el Ed Harrist lelassítva, ló nélkül lovagolni egy baszott nagy puskával. Ja és fun fact: ez a film volt a második levetített alkotás a Lugosi Béla filmklubban, ami ősztől újjá fog születni.

Szerdai metál - Metal Church: Metal Church

Nem a legeredetibb metálbanda (de hát minden amerikai rockzenekar valamilyen szinten egy brit banda hangosabb, jobb PR-ral eladott koppintása néhány évvel később, egyezzünk meg), de 1984-hez képest elég marcona hangzást tudtak produkálni, figyeljük csak meg az első perc után belépő shreddinget, ami akkoriban nem volt túl gyakori. Nem olyan dallamos, mint az akkoriban nagyot hasító, Európából Kaliforniába áthallatszó metál, de cserébe idejekorán megteremtették a zenei és szövegbéli alapot a hasonszőrű, egyre durvább zenekarok számára (a nagy thrash-korszak csak még most kezdődget-forma). Igazából a jól eltalált tempóért szeretem (figyeljük meg a gitárok versus dobütések arányt), és azért, ahogy lassan, apránként felépíti a sistergő riff belépését. Mindez megszórva a korszak tipikus orrhangú rikácsolásával. Az albumon van amúgy később egy Deep Purple-feldolgozás is, csak hogy ne mondjátok, hogy alaptalan, amit írtam az európai "befolyásról".

Csütörtöki filmzene - The Plugz: Reel Ten (Repo Man)

Mondjon bárki bármit, Alex Cox egy nagyszerű rendező (lehetett volna, ha kicsit kompatibilisebb lett volna a stúdiórendszerrel, vagy inkább a stúdiórendszer vele), és nagyszerű érzéke van filmzene-válogatáshoz, illetve íratáshoz, főleg ha olyan haverjai vannak, mint Joe Strummer (a The Clash-ből), vagy ez a rövid ideig élt, Los Angeles-i latino-punk-zenekar, a The Plugz (kb: A dugaszok). A Repo Man volt talán a legsikeresebb filmje, egy disztópiájában is humoros, "szociális érzékenységű" sci-fi. A soundtrack-album pedig olyan punk-, vagy punk-közeli alkotók/zenekarok darabjaiból állt össze, mint Iggy Pop vagy a Black Flag, a számok közti űrt pedig az említett The Plugz töltötte ki, néha "sima" punkdalokkal, vagy pl. olyan instrumentális, inkább egy beszívva szörf-rockozó Morriconéra emlékeztető, kis hangulatos darabkákkal, mint pl. ez itten. Az egy dolog, hogy tökéletesen illik a filmhez (még némi kis sci-fi-s szintetizátor is belefért), de önmagában is működik. Meg is szűnt a zenekar a film piacra kerülése után.