Az űrkutatás fejlődését követően a hatvanas évek vége felé egyre több zenekar kezdett kísérletezni hasonló témákkal (Pink Floyd), s amikor a zenei technológia is utolérte a kísérletező kedvet, akkor tudott igazán robbanni a Hendrix-féle LSD-szagú pszichedelia az elborult brit mehetnékkel. Így lett meg a Hawkwind. Talán nem véletlen, hogy ekkor szállt le végre az ember is a Holdra. A space rock alapbandája (ekkor még a jó öreg Motörheades Lemmy is bőgőzött náluk), s talán a műfaj legfontosabb beizzító lemeze a Space Ritual című élő album, 1972-ből. Én ennél többet nem is mondanék, ez a szám- és albumcím elég tökéletesen leír mindent, a zene pedig jól meghatározza azt, ami jön: sistergő, háttérben drone-oló hangok, mucho reverbo, elborult űr- és spirituális tematikájú szövegek (néha akár narrálva is, de olyan szerzők műveit is felhasználva, mint Michael Moorcock), mindez egy szinte törzsi módra egyszerű, sodró dobütemre. Szpész. Nem csoda, hogy úgy reklámozták az albumot annak idején, hogy "88 minutes of brain-damage". :D
Egy Pink Floyd-klónnak indult német zenekar az Eloy, de hamar túlléptek ezen a címkén, sőt, a kor tipikus kraut-rockos szanaszét improvizálásán és eklektikusságán is, s egy nagyon feszes, nagyon egyedi space-hangzást hoztak létre, amihez passzoló képi és szövegvilág is jött, az egyik legjobb zenekar a témában, ha néha túl "németes" is a hozzáállásuk. A hetvenes években nyomták ki a legjobb cuccaikat, ez már az aranykor vége feléről származik, rögtön születésem utánról, s amint az album címe is jelzi (Time to Turn), egy kicsit modernizáltak, egyszerűsítettek a formulán, ami viszont nem jelenti azt, hogy rosszabbakká váltak volna. Marad az űr-téma, a kellemesen és tisztán bummogó basszus, amire fennséges szintitémák és theremin-szerű szólamok jönnek. A közepe felé pedig jön a torzított gitárszóló. Szinte slágeres ez a szám, és valamilyen szinten meg is előlegezi a nyolcvans évek szintetizátor-őrületét. Az egyetlen, ami ráfért volna a zenekarra (késő bánat), egy jobb énekes (s mégcsak nem is a darabos kiejtésével van bajom). Az érdekes az, hogy nem feltétlenül űrhajós utazás ugrik be számomra róla (ha már), hanem autókázás, van olyan jó vezetős muzsika mint az Autobahn :D Természetesen rohadt nehéz válogatni az Eloy-életműből, de még erről az albumról is, elég konstans minőséget tudtak produkálni. Na jó, a következő albumtól kezdve talán mégsem annyira, de azért azokat is jó hallgatni. (Igen, nem fogom erőltetni a napi posztolást, annyi olvasója úgysem lett a blognak, inkább jobban válogatok majd, ez van.)
Erről a zenekarról szinte semmit sem tudok (pl. hogy mi a francot jelenthet a nevük), csak annyit, hogy belgák és az Ozric Tentacles megtermékenyítő köpönyege alól bújtak elő ők is, mint megannyi más zenekar szerte a világon. Asszem körülbelül így is akartam rájuk, talán épp a last.fm ajánlotta Ozric-rajongóknak vagy ilyesmi -- de még egy becsületes angol nyelvű wikipédia-lapjuk sincs. Viszont nagyon profik, a hangzásuk nagyon tiszta, ha nem is teljesen eredeti, s a számjaiknak nagyon korrekt dinamikája van (húzdmeg-ereszdmeg). Ők maguk "liquid space rock"-nak írják körül magukat, amivel egyet tudok érteni. Az imént a dinamikát dicsértem, itt van egy izgalmas szám egy lassan tízéves albumról, ami a közepe felé átcsap egy nagyon gyors groove-ba (szinte látom magam előtt a beszívva pattogó tömeget valami rasztás fesztiválon), hogy hirtelen lenyugodjon és egy nagyon áttetsző, éteri érzésnek adja át magát, hogy majd a végére visszatérjen a nyitótéma egyik távolni rokona. Nagy "slágereik" nincsenek, egyenletesen kellemesek az albumaik, melegen ajánlom őket.
Tim Blake-t nagyjából a Hawkwind miatt ismerem. Az érdekes az, hogy noha ott volt a legendás zenekar születésénél hangmérnökként, csak jó tíz évvel később lett ő is tag. Szintetizátorokon és egyéb derivátumokon játszik, de a szívünknek oly kedves, sci-fi-jelleget adó theremint is kezeli. Ez egy nagyszerű album nagyszerű, több mint negyedórás dala, amit William Blake verse ihlettett - ugyanaz a William Blake, aki Jarmusch legjobb filmjében, a zseniális Dead Manben a főhős figurájához kölcsönözte a nevét (és habitusát? :D). Sistergő űrhangok, gurgulázó szinti, olvadékony theremin-(jellegű)-futamok és még egy nagyszerű dallama/refrénje is van, mondanivalóval, a ritmus lüktetése pedig organikus, nem egy ritmusszekció által van a darabra erőltetve, a perkúció csak finoman húzódik meg a háttérben. Olyan hosszú nóta, hogy a végére meg is lehet tanulni a refrént kívülről.
