Bill Bruford, a brit dobisten (Yes, King Crimson, UK stb) első, 1977-es "szóló"-albumáról való ez a címadó (de nem kezdő) nóta, az album talán leghozzáférhetőbb, leglájtosabb darabja. Rögtön felismerhető benne (a közepén) a Holdsworth-féle gitárszólózás. Egyébként ebben a számban John Goodsall is játszik a nemrég tárgyalt Brand X-ből, ezzel is kötődik a canterbury-i szcénához. Bruford ezután vette fel zenekar-megnevezésként az Earthworks nevet, s sokkal hardcore-bb jazz irányba vonult. Ez viszont egy jazz-pop-fúziós darab, ha van ilyen. Ha kiszednénk a pattogó alapokat alóla, akkor a főtéma elmenne valami Vangelis írta filmzenének is, egyébként kellemes a sok dúr hangsor használata a jazzben általában eluralkodó moll meg szűk hangsorok helyett (ettől is lesz olyan popzenés, nemcsak a viszonylag egyszerű - de később azért bekomplikálódó - ritmus miatt).
Allan Holdsworth. A gitáros faszi, aki nemcsak bekapcsolta a torzítót, hanem rendesen továbbgondolta a jazz, rock és elektronika viszonyát a nyolcvanas években, olyan dolgokat rittyentett ki, amit addig senki, s sokakkal ellentétben nem szégyellte hogy másféle zenéket is hallgat. Ez az első albumának nyitószáma, még éneksáv is van rajta. Akinek beugrik a legendás UK című zenekar, az azért nem téved nagyon, Holdsworth ott kezdte, olyan legendás arcokkal mint Bruford vagy Wetton. Nem papolok sokat, mert dögmeleg van, tessék meghallgatni és kész. Esetleg még annyi, hogy más zenekarok ebből az egy számból csináltak volna egy egész albumot :D
Chick Corea egy ördögi billentyűs, amit némileg árnyal a tény, hogy bevallottan szcientológus. A tehetséget viszont nem lehet elvitatni. A legendás Miles Davisnál "iskolázott", majd más zenekarok után a hetvenes évek elején megalapította a nemkevésbé legendás Return to Forevert, ami kb. a fúziós jazz kvintesszenciája: nem engednek a hangszeres tudás és a komplexitás negyvennyolcából, de nem vesznek el annyira az improvizáció sűrűjében, és a hangzást is kicsit a nagyobb közönség ízléséhez igazítják (az egy másik dolog, hogy a közízlés negyven év után hová fejlődött). Roppant nehéz számot vagy albumot választani, mert egy nagyon magas, konstans színvonalon zenéltek, de mindegyiknek van valami külön zamata. A sci-fi viszont úgyis közelebb áll hozzám, így a harmadik, 1973-as Hymn of the Seventh Galaxy címűt pécéztem ki, ebben még enyhe pszichedelikus hatások is megjelennek, nem is beszélve az (űr)utazásról, amire ez a szám is utal. Persze, nem kell különösebb koncepciót melléképzelni, pláne hogy nincsenek dalszövegek, de talán a szcientológiás információ fényében jobb is. Mindenesetre Corea a lightosabb, naivabb verziót nyomatja, mindenféle pozitív üzenetekkel, úghogy nincs baj. Maga a kompozíció egy akkoriban tipikus elektrizált jazz-rock elektromos orgonával, szinte Santanás szólókkal, Stanley Clarke nagyszerű basszusjátékával, amiben mindenki megkapja a maga szólólehetőségét a sodró refrének között. Az albumon vannak funkysabb és latinosabb szerzemények is, ez viszont komorabb hangvételével elég jó egyensúlyban van.
Ez a zenekar attól lehet érdekes, hogy Phil Collins dobol rajta (igen, a későbbi Genesises arc, meg a még későbbi szoft-pop-maszlagos bácsi). És nem is akárhogyan dobol, kurvajól repeszti a csávó, el se tudod képzelni, hogy ugyanez az ember felelős olyan híg dalocskákért, mint pl. ez. Ez az első, 1976-os, Unorthodox Behaviour című albumukról származik, ami vicces cím annak fényében, hogy akkor már eléggé ortodox viselkedésnek számított ez a fajta unortodoxnak indult, jazz fúziósnak titulált zenei gondolkodás (Chick Corea pl. már elég régen a színen volt, s Bill Bruford sem az első pár dobverőt fogyasztotta) -- hiába na, aranykor volt az, akkoriban minden sarkon ilyen zenekarok futkároztak a briteknél, most meg... mindegy. Nagyon szépen kezdődik a dal, egy masszív, gyors, izgatott, elektromosan torzított, szinte flamenco-jazz-témával, hogy majd a közepén behozza a szinte space-szintetizátor jellegű szólót és visszatérjen, aztán a végére mintha lecsillapodna, de igazából masszív improvizáció lesz belőle és újból megcsodálhatjuk ezt az azóta elcsángált hatalmas dobtehetséget. Ez van. Ja, még valami: nagyszerű a borító is, főleg a szám (nem is annyira az album) címének ismeretében.
Ki se találnád a név alapján, de ez egy olasz zenekar (volt), és a kornak jellemző poszt-májlszdévisz fúziós jazz-rockot nyomtak, ami igazából némileg közérthetőbb, torzított gitárokra rászólózott billentyű- és egyéb futamokat jelentett, időnként disszonanciába és káoszba futva, csak hogy mindenki nagy kielégülésére feloldhassák őket. Nagyon hetvenes évek, nagyon kellemes, nagyon valószínű, hogy vissza fognak még térni ebbe a blogba, mert rossz zenét sohasem csináltak (pár kortársuktól eltérően). Ez az Azimut című bemutatkozó albumukról származik, 1972-ből, s már a címe is kedves: nagylátószöget jelent (legalábbis számomra :D).
