A Magma egy mai napig aktív francia zenekar, a nagyszerű hetvenes évek nyitottságából bújtak elő, s valamilyen szinten a jazz felől indultak, de annyira különleges zenét produkáltak, hogy (már csak a dalszövegekben használt, általuk kreált nyelv(!) miatt is) külön szubzsánerként/műfajként szokták emlegetni őket a progresszív rock-enciklopédiákban: zeuhl. Részemről támogatom az ötletet, hogy ne egy ismert nyelven folyjon a lirizálás, így jobban kidomborul az emberi hang hangszer-jellege. Hamarabb rájövünk a turpisságra, ha megtudjuk, hogy ez azon ritka zenekarok egyike, ahol a dobos a zenekarvezető (Christian Vander), innen a ritmusalapú megközelítés. Ez az egyik korai, 1974-es, hasonló című albumukról származó negyedórás enyhe kis számocska, megfelelően sok hangulatváltással, viszonylag kevés ritmikai eltéréssel (nincsenek pl. irtó gyors részek benne, más kompozícióiktól eltérően). Vigyázat, helyenként nyomasztó a sok minimalista disszonancia, de izgalmas megfigyelni, hogyan viszik tovább ugyanazt az egyszerű motívumkát annyi sok kalandon. A háttérben elterülő, szűnni nem akaró hangok akár a drone-műfaj előfutárainak is tekinthetőek.
A svájci Moraz egy roppant tehetséges billentyűs, akinek a saját munkáit valamiért kevéssé ismerjük, inkább arról híres, hogy a legendás Yesben tolta vagy két évig Wakeman távozása után, aztán a Moody Bluest segítette ki. Ez a beszúrt darabka az első, The Story of I című 1976-os albumáról származik, ami rögtön a Yes-korszak után jelent meg, és a jazz- meg Rick Wakeman-gyökerek mellett a legszembetűnőbb a barokkos és latinos hatás, a szinte gyermeki játékkedv és változatosság. Először csak egy háromperces darabot akartam beszúrni, aztán megláttam, hogy valaki feltöltött három számot egyben (amiben van logika, hiszen a korszak szellemiségéhez híven ezek egybeolvadnak), s ennek kölön örülök, mert az említett latinos vidámkodástól hamar eljut egy csomó virgázáson keresztül a nagyon finom melankóliáig, amire akár még összebújósan táncolni is lehetne. De nem fogunk. Az egész album amúgy egy roppant tarka és vidám, erősen virtuóz progresszív rock az aranykor végéről.
Ki se találnád a név alapján, de ez egy olasz zenekar (volt), és a kornak jellemző poszt-májlszdévisz fúziós jazz-rockot nyomtak, ami igazából némileg közérthetőbb, torzított gitárokra rászólózott billentyű- és egyéb futamokat jelentett, időnként disszonanciába és káoszba futva, csak hogy mindenki nagy kielégülésére feloldhassák őket. Nagyon hetvenes évek, nagyon kellemes, nagyon valószínű, hogy vissza fognak még térni ebbe a blogba, mert rossz zenét sohasem csináltak (pár kortársuktól eltérően). Ez az Azimut című bemutatkozó albumukról származik, 1972-ből, s már a címe is kedves: nagylátószöget jelent (legalábbis számomra :D).
Ez egy ausztrál zenekar (tudod, ahol a víz fordítva örvénylik le a lefolyón :D), és a Kraftwerk már láthatólag a Föld másik felén is pusztított, nagyon megihlette ezt az elektonikus duót is. Ez a második, a számhoz hasonló című albumuk, 1978-ból, és noha egyesek másként címkéznék, nálam simán kimeríti a pszichedelikus zene fogalmát. Csak akkor még másképp csinálták. Kellemesen bizsergő szintiszólamok, a viszonylag hosszú számnak csak a közepén jön be a pulzáló ritmus, akkorra már egyfajta "refrén" is kialakul. S a végére jön a hab a tortán: a szinte robotikus riffre jön rá a... szaxofonszóló! Ez az, bazmeg.
