A Picchio dal Pozzo (kb. Harkály a kútból) egy olasz zenekar (volt?) Genovából, nem igazán lehet tudni mi lett velük, tipikusan egyike azoknak az eltűnt zenekaroknak, akik óriási időközökkel ki-kidobnak egy-egy albumot és/vagy valaki újrakiadja a lemezeiket cédén "újrakeverve". Ha nagyon szigorúak akarunk lenni, akkor igazából csak két stúdióalbumuk van, a többi három valamiféle élő album, vagy újrafelfedezett cucc. Na de ez az 1976-os debütalbum mekkora! Nincs sok köze a többi olasz progresszív zenekarhoz, inkább az angol canterbury-i szcéna zenekaraival rokon, nem is csoda, hogy Robert Wyattnak dedikálták ezt az albumot, amiben klasszikus és modern hangszerek találkoznak egy jazzes, elszállt, kísérletezgetős, olasz nyelvű őrültségben. Nem is túl egyszerű bármit is kiválasztani az albumról, az egész igazából egy nagy kísérlet, de végül ezt a számot szúrtam ki, mert a közepén (kb három és fél perctől) egy igazán szép, lírai téma bontakozik ki az addigi disszonanciából, szinte mint egy rajzfilm soundtrackje.
Ennio Morricone sokak számára A filmzeneszerző, az emberek többsége ha mást nem is tud megemlíteni amikor rákérdeznek filmzeneszerzőkre, őt biztosan igen -- és joggal. Többféle zsánerhez írt (és ír, folyamatosan, 86 évesen is!!) zenét, de a legemlékezetesebbek valószínűleg a hatvanas évek legendás spagetti westernjeihez írt témái. Ezek közül is (talán) a leggönyörűbb az 1968-os Il grande silenzio (A halál csöndje) című Corbucci-filmhez írt soundtrackje (főszerepekben Trintignant és Klaus Kinski). Mintha nem is westernfilmhez készült volna, hanem egy romantikus, szívszaggató kamaradrámához, ahol az egymástól fényévekre levő szerelmesek szenvednek izzadt, hagymázas éjszakáikon. Holott eme nyitótéma alatt éppen hogy egy téli tájban ügető lovas képét látjuk (plusz a feliratokat), s csak a zene drámai csúcspontján ér elég közel a lovas a kamerához, hogy talán-talán felismerhessük, ki az, de a szegény túlkínzott ló nem bírja a szügyig érő havat, és bedobja a törölközőt (csak azért nem azt a verziót linkeltem be, amelyik direkt a filmből van kivágva, mert még az áltag jutub-minőségnél is szarabb a hangja). Ez a képsor teljesen átírja a zenét, a sistergő vonósokról máris a jegesen húzó Nemere bőr alá hatoló fúvása jut eszünkbe. Ja várj, akkor ezért vagyok libabőrös mindig amikor ezt hallom?
Ki se találnád a név alapján, de ez egy olasz zenekar (volt), és a kornak jellemző poszt-májlszdévisz fúziós jazz-rockot nyomtak, ami igazából némileg közérthetőbb, torzított gitárokra rászólózott billentyű- és egyéb futamokat jelentett, időnként disszonanciába és káoszba futva, csak hogy mindenki nagy kielégülésére feloldhassák őket. Nagyon hetvenes évek, nagyon kellemes, nagyon valószínű, hogy vissza fognak még térni ebbe a blogba, mert rossz zenét sohasem csináltak (pár kortársuktól eltérően). Ez az Azimut című bemutatkozó albumukról származik, 1972-ből, s már a címe is kedves: nagylátószöget jelent (legalábbis számomra :D).
Riz Ortolani egy olasz filmzenei zseni volt, aki viszont valamiért a nagyközönség számára megbújik Ennio Morricone mögött, pedig műfajilag talán többfelé tudott kalandozni. De ha nem is kalandozott többfelé, a nagyszerű dallam per filmzene arány elég magas nála, kevés töltelék-soundtracket csinált. Ez itt a azonos című (Nap testvér, hold nővér) című Zeffirelli-film dala. Több verzió is létezik belőle, egyik szebb, mint a másik. Ebben épp nincsenek dobok, amitől a másik verzió "rockballadásabb" jelleget kap, de cserébe bakelitről van rippelve, így aztán még a recsegést is lehet élvezni az andalító, tipikus olasz dallamok mögött. Alatt. Mellett. Felett.
