Hétfői progresszív - Picchio dal Pozzo: Napier

A Picchio dal Pozzo (kb. Harkály a kútból) egy olasz zenekar (volt?) Genovából, nem igazán lehet tudni mi lett velük, tipikusan egyike azoknak az eltűnt zenekaroknak, akik óriási időközökkel ki-kidobnak egy-egy albumot és/vagy valaki újrakiadja a lemezeiket cédén "újrakeverve". Ha nagyon szigorúak akarunk lenni, akkor igazából csak két stúdióalbumuk van, a többi három valamiféle élő album, vagy újrafelfedezett cucc. Na de ez az 1976-os debütalbum mekkora! Nincs sok köze a többi olasz progresszív zenekarhoz, inkább az angol canterbury-i szcéna zenekaraival rokon, nem is csoda, hogy Robert Wyattnak dedikálták ezt az albumot, amiben klasszikus és modern hangszerek találkoznak egy jazzes, elszállt, kísérletezgetős, olasz nyelvű őrültségben. Nem is túl egyszerű bármit is kiválasztani az albumról, az egész igazából egy nagy kísérlet, de végül ezt a számot szúrtam ki, mert a közepén (kb három és fél perctől) egy igazán szép, lírai téma bontakozik ki az addigi disszonanciából, szinte mint egy rajzfilm soundtrackje.

Hétfői progresszív - Aera: Mechelwind

Az Aera egy német progresszív rockzenekar volt a hetvenes években, de nem igazán sorolhatóak a krautrockos bandák közé, inkább jazz-vonalról közelítették meg a témát. Amint ez a számcím is mutatja, a frankföldi Mechelwind városkájában éltek, ami olyasmi lehetett számukra, mint Canterbury a National Health és a többiek számára. Sokat nem lehet megtudni róluk, mert nagyon rég felbomlottak, csak öt (+ egy live) albumot hagytak az utókorra, amiből kb. kettő ami nagyon jó, az első (Humanum est), és ez (Hand und Fuss). Kitűnő szaxofon-passzusok tarkítják az amúgy gitáralapú, jazzes zenét, ami néha nagyon egyszerű (az átkötő részek pl 2.20 körül), máskor kicsit pszichedelikus (mint a nyitó, szűkített akkordokat felvonultató szorongósabb téma), megint máskor teljesen rockos (3.20 körül a szinte zappás szóló). Ebben amúgy mondhatni két szám van, öt percnél lelassul teljesen, és egy balladisztikus, nagyon pőre, kopogó hangzású basszustémával folytatódik, amire elsőre teljesen műfajidegen, de nagyszerű hegedűszóló jön, ezt gabalyítják tovább az elektromos gitárral, amíg a sodrás teljesen fel nem emészti az egészet, és vissza nem figyel a számot indító téma a háttérben. Mit ad isten, fenn van a youtubon az egész album...

Hétfői progresszív - Trace: Bourrée

Lám, itt egy progresszív rockzenekar, aki inkább az európai klasszikus zenéből inspirálódott, nem annyira az amerikai jazz-gyökerekből. Az amúgyis erősen neoklasszikus/neobarokk vonalat nyomató holland Ekseption zenekarból vált ki pár virtuóz tag, hogy csak úgy legyártson három nagyszerű albumot a nyolcvanas években. Itt két szám van egymásba gyúrva, az első rövid darab egy Bach-átértelmezés prog-hangszerekkel, örök kedvencem, a másik pedig egy kicsit improvizatívabb cucc, az első albumuk egyik számának a továbbgondolása. Nem egy meghatározó zenekar, már csak ha az outputjuk mennyiségét is nézzük, de az ismeretlen gyöngyszemek kategóriát magasan vezeti.

Hétfői progresszív - Triumvirat: Spartacus

Ha az Eloy a német Pink Floyd volt, akkor a Triumvirat a német Emerson Lake and Palmer vagy Yes, de ez újfent nem probléma, legalább további bizonyítékokat szolgáltatnak arra, hogy Németországban nem csak a berliner schule és nemcsak krautrock létezett abban a korszakban. Sajnos a PR-juk nem volt annyira jó, így hamar eltűntek, mindössze egy évtizednyi igen koncentrált progresszívtörténeti hozzájárulás után. Nagyszerű, összetett darab ez a címadó, talán legismertebb albumukról: a patetikus, dallamos részeket játékos billentyűfutamok váltják, aztán a vége felé bejön egy teljesen más, galoppozós harmadik téma, egy kissé szintis, mára már nosztalgikus szinti-hangszínnel. Az érdekes az, hogy a rockzene talán legfontosabb hangszere, a gitár egyáltalán nem is hiányzik, a bőgő, dob és billentyűsök/zongora triumvirátusa teljesen kitölti a teret - csak (szintén az Eloyhoz hasonlóan) egy kissé karaktertelen énekhang ront az összeképen picit. Bocsánat a gyalázatos hangminőségért, de legalább újabb érveket szolgáltatok a youtubos zenehallgatás ELLEN.

Hétfői progresszív - Wishbone Ash: Vas Dis

Ez a zenekar kicsit kakukktojás. Ugyan a nagy progresszív robbanással indultak ők is, de az első három, csak egész picit kísérletező album után egyre inkább rádióbarát rockzenét kezdtek játszani (s teszik a mai napig is, meglepő energiával és frekvenciával). Ami nem baj, csak egy más blogra tartozik. Ez a szám viszont a második albumukról (Pilgrimage, 1971) származik, amikor még jókedvűbb és experimentálisabb kedvükben voltak, és azonkívül hogy nagyon pörgős és szórakoztató, van egy titka: egy 1963-as amerikai jazzfelvétel feldolgozása. A humor abban csapódik le, hogy a fúvósok helyett szájjal játsszák a melódiát a gitárra, nagyjából olyan stílusban, ahogy bárki az utcán, zsebretett kézzel, a dalszöveg ismerete nélkül szokott dúdolni. És ettől kibaszottul vicces, fülbemászó, szinte lakodalmas lesz, mialatt a basszusgitár azért rotyog rendesen a dobokkal együtt az alapban. Ja, és utána illik meghallgatni az eredetit, ide kattintva.

Hétfői progresszív - Gnidrolog: Social Embarrassment

A rettentő hülye nevű Gnidrolog* zenekart a hetvenes évek eleji nagy brit progresszív robbanás dobta a felszínre, sokáig nem maradtak ott, a második album után szét is mentek (majd megjelent évtizedekkel később még valami tákolmányuk). Ez a szám a második, kiforrottabb Lady Lake című 1972-es albumukról van, amiről igazából elég nehéz volt választani, mert elég szép, egységes album amolyan Gentle Giant- és Van Der Graaf Generator-stílusban, de elég eredeti, eklektikus ötlettel. Ami feltűnő, az a műfajban nem annyira gyakori fúvósok használata, ráadásul többféle van belőlük. Az eklektikus hangzást a kicsit csiszolatlan, de kellemes hangú énekhang teszi érdekesssé: van a komor, alaposan kidolgozott, komplex szerkezetű, nagyon gentlegiantos számban egy-két izgalmas énekharmónia. A végére torzított hömpölygéssé, kellemes, belefeledkezős káosszá alakul. Az albumról még a Ship című, balladisztikusabb szám is érdekes.

* Az egyik koncertfelvételt azzal kezdik, hogy elmagyarázzák, hogy "this is a silly name, because we are silly people", és ez végülis összefoglalja a korszakot: a komor zsenialitás és hangszeres tudás keveredik a néha teljesen gyerekes kísérletezéssel, ettől volt nagyszerű a progresszív rock, amíg még annak lehetett hívni.

Hétfői progresszív - RAK: To the Refuge

Hogy ne csak fonnyadt taták zenéjét posztoljam a hetvenes évekből "progresszív" címszó alatt, itt van egy viszonylag friss (ami kétezer utáni, az nekem friss :D ) svájci zenekar bemutatkozó albuma tíz évvel ezelőttről. Afféle Marillion- és késői Genesis-feeling által hajtott zene ez, amit jobb híján neo-prognak hívnak, de annak is a szimfonikusabb, sőt helyenként keménykedősebb, riffelősebb fajtájából. Teljesen ismeretlen, sőt elfelejtett zenekar ez, de méltatlanul. Persze nem egy egyenletes gyöngyszem ez a Lepidoptera című album, de vannak rajta kitűnő darabok (érdekes, hogy a megszokott 7-8 perces prog-opuszok helyett viszonylag rövidebb, fogósabb "nóták" lepik el), mint pl ez a nyitódal. Kifejezetten szeretem a dupla torzított-billentyű-riffet, amit hamar felvált a szinte Dream Theateres refrén. Az ének csak későn úszik be, talán a leggyengébb pontja a zenekarnak - persze ettől még nem lesz rossz vagy hamis, de egy Russell Allen-jellegű, durvaságában is cizelláltabb orgánum alaposan megdobta volna. És persze a közepén helyet kap a szinte kötelező lelassulós-balladisztikus momentum, amiben a darab főmotívuma alakul kicsit. Az egész album hasonló jellegű, ha nem is ennyire kemény: nagyon kellemes, kimunkált muzsika.

Hétfői progresszív - Secret Chiefs 3: Book T - Exodus

Trey Spruance egy nagyon érdekes figura, a Mr. Bungle-ben és a Faith no More-ban kezdte, aztán megalapította a saját zenekarát (vagy inkább zenekarait) a titokzatosan hangzó Secret Chiefs 3 név alatt. Nem véletlen az ezoterikus hangzás, a zenekarvezető állítólag az ilyesmire van rákattanva, mindenesetre nagyon avantgárd, nagyon eklektikus zené(ke)t csinálnak -- azért nem tudom eldönteni hogy többesszámot használjak-e, mert néha teljesen kaotikus, hogy akkor most melyik a "rendes" zenekar, és melyik a szatelitbanda, vagy hogy is van ez. De végülis nem számít. A szinte black metálos cséphadarástól az egészen finom instrumentális részekig mindenfélével előállnak, ez itt éppen egy patetikusabb filmzene-feldolgozás, Ernest Goldnak az Exodushoz írt score-ját bolondították meg egy kis szörf-hangzással, amire a nem teljesen rossz videoklip is rásegít (little known fact: egy Kukker-videót/számot is inspirált anno!). Csütörtökön jön a filmzene eredetije.

Hétfői progresszív - Patrick Moraz: Intermezzo/Indoors/Best Years of Our Lives

A svájci Moraz egy roppant tehetséges billentyűs, akinek a saját munkáit valamiért kevéssé ismerjük, inkább arról híres, hogy a legendás Yesben tolta vagy két évig Wakeman távozása után, aztán a Moody Bluest segítette ki. Ez a beszúrt darabka az első, The Story of I című 1976-os albumáról származik, ami rögtön a Yes-korszak után jelent meg, és a jazz- meg Rick Wakeman-gyökerek mellett a legszembetűnőbb a barokkos és latinos hatás, a szinte gyermeki játékkedv és változatosság. Először csak egy háromperces darabot akartam beszúrni, aztán megláttam, hogy valaki feltöltött három számot egyben (amiben van logika, hiszen a korszak szellemiségéhez híven ezek egybeolvadnak), s ennek kölön örülök, mert az említett latinos vidámkodástól hamar eljut egy csomó virgázáson keresztül a nagyon finom melankóliáig, amire akár még összebújósan táncolni is lehetne. De nem fogunk. Az egész album amúgy egy roppant tarka és vidám, erősen virtuóz progresszív rock az aranykor végéről.