Csütörtöki filmzene - Giorgio Moroder: Midnight Express (Chase)

Giorgio Morodert valamiért nagyon (újra)felfedezte magának a kortárs elektronikus miliő, s mondjuk jól is tette. Nagyon sok filmzenét is írt viszont a megboldogult hetvenes-nyolcvanas években, az akkor mérföldkőnek, bazinagy újításnak számító szintetizátorokat beházasítva a filmzeneileg nagyon konzervatív Hollywoodba. Nem maradt nagyon gyümölcsöző ez a dolog, igazából a mainstream Hollywood azóta is a német romantika (Wagner) csecseit csócsálja John Williamsék által. Mindegy, ezért a filmzenéért Oscart is kapott az olasz producer-dídzséj-úttörő, mellesleg a film is kibaszottul jó, tessenek szívesen bepótolni ha nem látták. A nóta maga egy cefetül fülbemászó szintitéma, valahol Kraftwerk és Jean-Michel Jarre között, egy diszkós-üldözős ritmusra rápittyegtetve.

Csütörtöki filmzene - Dentist (Little Shop of Horrors)

Jó nagy kihagyás (hosszú és izzadós TIFF) után már megint filmzene, mert miért is ne. Ez kicsit amúgy kakukktojás, hiszen musicalből van, aminek Broadway-adaptációja is van, s többek közt pont a zene miatt volt érdemes remakelni a Roger Corman-féle klasszikust. Nehezemre esik visszazökkenni a TIFF előtti rutinba, úgyhogy sok szót nem fosok, íme, hallgasd meg, nagyon jól lehet röhögni rajta, főleg ha videoklipként nézed, a képekkel együtt. Steve Martint nem nagyon állhatom, de itt nagyon jól működik. Egy családkompatibilis horror-musical, szóval nincs hogy ne lehessen imádni. Sajnos a minőség borzasztó, de hátha megjön a kedved a teljes filmhez.

Csütörtöki filmzene - Jack Nitzsche: Starman

Holnap keződik a TIFF, úgyhogy tökéletes alkalom filmzenével búcsúzni, legalábbis tíz napra -- mert ez szokott lenni az év legintenzívebb tíz napja számomra, ezalatt most szünetel a Tran(s)zisztor blog, utána folytatom. Ez a filmzene több okból is kedves a számomra. A Csillagember volt az egyike a kevés alkalmaknak, amikor az egész családunk együtt ment el moziba valamikor a kilencvenes években, amíg még létezett mozi Szentgyörgyön (nem sokkal később bezárták). Aztán meg John Carpenter  filmje (habár ezt akkor nem tudtam még), akit azóta már defaultból szeretünk -- ez amúgy egyike a nagyon kevés filmeknek, amiben csak rendező volt, s nem forgatókönyvíró és zeneszerző is egyben, ahogy általában lenni szokott. Aztán meg Jeff Bridges miatt, akinek talán ez az egyik legjobb karaktere, igazán ráillik az ufó-szerep, mindig is furán viselkedett, s ebben a filmben ez legalább a cselekmény része. A darab maga a korszak tipikus elektro-szimfonikus varázslata, afféle Vangelis-farvizeken úszó darab, de női kórussal, egy nagyon erős témával, ami időnként visszatér a filmben, kulcsjelenetekben, ahogy az lenni szokott. A szerző Jack Nitzsche amúgy zenei producer is volt (pl. Neil Younggal is dolgozott, annyira, hogy ideig-óráig a Crazy Horse tagja és szerzője is volt), de több nagyszerű filmzenét is írt a hetvenes-nyolcvanas években (Ördögűző, Száll a kakukk... stb), mégis ez a kedvencem tőle. Felemelő darab, pláne annak ismeretében, hogy a főhős egy adott ponton tényleg konkrétan felemelkedik... de nem akarok szpojleres lenni, ha nem láttátok, nézzétek meg. Folyt. köv. TIFF után: kb. jún 9, kedd.

Csütörtöki filmzene - Ennio Morricone: Il grande silenzio

Ennio Morricone sokak számára A filmzeneszerző, az emberek többsége ha mást nem is tud megemlíteni amikor rákérdeznek filmzeneszerzőkre, őt biztosan igen -- és joggal. Többféle zsánerhez írt (és ír, folyamatosan, 86 évesen is!!) zenét, de a legemlékezetesebbek valószínűleg a hatvanas évek legendás spagetti westernjeihez írt témái. Ezek közül is (talán) a leggönyörűbb az 1968-os Il grande silenzio (A halál csöndje) című Corbucci-filmhez írt soundtrackje (főszerepekben Trintignant és Klaus Kinski). Mintha nem is westernfilmhez készült volna, hanem egy romantikus, szívszaggató kamaradrámához, ahol az egymástól fényévekre levő szerelmesek szenvednek izzadt, hagymázas éjszakáikon. Holott eme nyitótéma alatt éppen hogy egy téli tájban ügető lovas képét látjuk (plusz a feliratokat), s csak a zene drámai csúcspontján ér elég közel a lovas a kamerához, hogy talán-talán felismerhessük, ki az, de a szegény túlkínzott ló nem bírja a szügyig érő havat, és bedobja a törölközőt (csak azért nem azt a verziót linkeltem be, amelyik direkt a filmből van kivágva, mert még az áltag jutub-minőségnél is szarabb a hangja). Ez a képsor teljesen átírja a zenét, a sistergő vonósokról máris a jegesen húzó Nemere bőr alá hatoló fúvása jut eszünkbe. Ja várj, akkor ezért vagyok libabőrös mindig amikor ezt hallom?

Csütörtöki filmzene - Joe Strummer: Brooding Six (Walker)

Alex Cox Walker című filmje egy zseniális "történelmi" "western", azért idézőjelben, mert természetesen egyikük sem igazából, hanem sokkal több. Mindenesetre Cox-filmből már posztoltam zenét azzal a felkiáltással, hogy ilyen haverokkal könnyű filmzenét íratni. Strummer a Clash frontembere volt, az egyike a kevés punkzenekaroknak, amiket el bírok viselni és/vagy meg tudok hallgatni. Csoda, hogy épp a legkevésbé izgalmas műfajjal kezdte, mert igazából hihetetlen dallamérzéke és tehetsége van, amit az ehhez a filmhez írt zene is bizonyít. Feelingjében nem áll épp teljesen messze a két hete posztolt Plugz-számtól, csak épp némileg kiműveltebb, finomabb. Egyetlenegy témát visz folyamatosan öt percen keresztül, illetve annak a "szakaszát" és a "refrénjét" ismételgeti, de ez nem probléma, sőt, elvégre filmzenéről van szó. Persze működik a képek nélkül is, de aki még nem látta, az hunyja be a szemét és képzelje el Ed Harrist lelassítva, ló nélkül lovagolni egy baszott nagy puskával. Ja és fun fact: ez a film volt a második levetített alkotás a Lugosi Béla filmklubban, ami ősztől újjá fog születni.

Csütörtöki filmzene - Ernest Gold: Exodus

Ez a hétfői posztban szereplő eklektikus-szörfrockos-adaptáció eredetije, a hasonló című 1960-as film zenéje, amit az osztrák származású, meglehetősen sokoldalú alkotó, Ernest Gold írt. Azon "szerencsések" közé tartozott, akinek zsidó mivolta ellenére jól jött a náci anslussz: idejében meg tudott szökni Amerikába, ahol be tudott futni filmes és tévés zeneszerzőként, Golden Globe-ig és Hollywood Boulevard-os csillagig vitte az isten a dolgát, és ha jól számolom, kb. akkor halt meg, amikor a szüzességemet elveszítettem. Ez talán a legismertebb és legszebb darabja, de érdekes hogy eme filmhez írt zenéjének más mozzanatait is feldolgozták (vagyis sample-ezték), pl. Moby, aki némileg kívül esik jelen blog érdeklődési területén, de annyira gyakran hallani a számot, hogy mégiscsak belinkelem ide, illetve ide. Na de akkor a film főtémája, a hétfőivel összevetendő:

Csütörtöki filmzene - The Plugz: Reel Ten (Repo Man)

Mondjon bárki bármit, Alex Cox egy nagyszerű rendező (lehetett volna, ha kicsit kompatibilisebb lett volna a stúdiórendszerrel, vagy inkább a stúdiórendszer vele), és nagyszerű érzéke van filmzene-válogatáshoz, illetve íratáshoz, főleg ha olyan haverjai vannak, mint Joe Strummer (a The Clash-ből), vagy ez a rövid ideig élt, Los Angeles-i latino-punk-zenekar, a The Plugz (kb: A dugaszok). A Repo Man volt talán a legsikeresebb filmje, egy disztópiájában is humoros, "szociális érzékenységű" sci-fi. A soundtrack-album pedig olyan punk-, vagy punk-közeli alkotók/zenekarok darabjaiból állt össze, mint Iggy Pop vagy a Black Flag, a számok közti űrt pedig az említett The Plugz töltötte ki, néha "sima" punkdalokkal, vagy pl. olyan instrumentális, inkább egy beszívva szörf-rockozó Morriconéra emlékeztető, kis hangulatos darabkákkal, mint pl. ez itten. Az egy dolog, hogy tökéletesen illik a filmhez (még némi kis sci-fi-s szintetizátor is belefért), de önmagában is működik. Meg is szűnt a zenekar a film piacra kerülése után.

Csütörtöki filmzene - Riz Ortolani: Fratello Sole, sorella Luna

Riz Ortolani egy olasz filmzenei zseni volt, aki viszont valamiért a nagyközönség számára megbújik Ennio Morricone mögött, pedig műfajilag talán többfelé tudott kalandozni. De ha nem is kalandozott többfelé, a nagyszerű dallam per filmzene arány elég magas nála, kevés töltelék-soundtracket csinált. Ez itt a azonos című (Nap testvér, hold nővér) című Zeffirelli-film dala. Több verzió is létezik belőle, egyik szebb, mint a másik. Ebben épp nincsenek dobok, amitől a másik verzió "rockballadásabb" jelleget kap, de cserébe bakelitről van rippelve, így aztán még a recsegést is lehet élvezni az andalító, tipikus olasz dallamok mögött. Alatt. Mellett. Felett.