Szombati elektronikus - Software: Power of Independence

A Software nem Bill Gates titkos titkos zenei projektje, hanem egy obskúrus német (mi más?) duó (néha nem is Software-ként, hanem csak simán Mergener und Weisserként fordulnak elő), akik 1984 és 2000 között voltak aktívak, tehát pont akkor, amikor a legnagyobb innovációk történtek a téren, de az elektronika azért még nem tört be a mainstreambe. Ez a szám pl. a Ceau-rendszer legdurvább napjaiból való. Nem volt még Fruity Loops meg ilyesmi, szóval hiába szoftver a "zenekar" neve, attól még hardver szintikkel és analóg rögzítő-rendszerrekel készültek a zenék, és érződik is, sokan most, a 21. században erőlködnek, hogy ezt az oldschool-szinti-hangzást emulálják. Nem lettek olyan híresek, mint pl. a szintén német Tangerine Dream, de azért akad egy-két kellemes pillanat a diszkográfiájukban. Most már viccesen retrónak tűnnek a számcímek meg a borítók (az egyiknek pl. egy fraktál, aminek a létrehozása akkori számítógépekkel mekkora dolognak számított, emlékszem még!), de a zene több mint hallgatható. Ez pl. egy nagyon tangerines, egyszerű, de izgalmas téma.

Hétfői progresszív - Aera: Mechelwind

Az Aera egy német progresszív rockzenekar volt a hetvenes években, de nem igazán sorolhatóak a krautrockos bandák közé, inkább jazz-vonalról közelítették meg a témát. Amint ez a számcím is mutatja, a frankföldi Mechelwind városkájában éltek, ami olyasmi lehetett számukra, mint Canterbury a National Health és a többiek számára. Sokat nem lehet megtudni róluk, mert nagyon rég felbomlottak, csak öt (+ egy live) albumot hagytak az utókorra, amiből kb. kettő ami nagyon jó, az első (Humanum est), és ez (Hand und Fuss). Kitűnő szaxofon-passzusok tarkítják az amúgy gitáralapú, jazzes zenét, ami néha nagyon egyszerű (az átkötő részek pl 2.20 körül), máskor kicsit pszichedelikus (mint a nyitó, szűkített akkordokat felvonultató szorongósabb téma), megint máskor teljesen rockos (3.20 körül a szinte zappás szóló). Ebben amúgy mondhatni két szám van, öt percnél lelassul teljesen, és egy balladisztikus, nagyon pőre, kopogó hangzású basszustémával folytatódik, amire elsőre teljesen műfajidegen, de nagyszerű hegedűszóló jön, ezt gabalyítják tovább az elektromos gitárral, amíg a sodrás teljesen fel nem emészti az egészet, és vissza nem figyel a számot indító téma a háttérben. Mit ad isten, fenn van a youtubon az egész album...

Pénteki pszichedelikus - Ego on the Rocks: Asylum

A múltkori Eloy kapcsán jött be ez a zenekar, vagy inkább szpesöl projekt, amit két ex-Eloy-tag, a billentyűs és a dobos csinált. Sajnos, csak ez az egy albumuk volt, 1980-ban (Acid in Wounderland), s még ez is irtó rövidke, ami nagy kár. De lehet, jobb is így, mert a műfaj (ha van ilyen műfaj... ha kell legyen ilyen műfaj...) egyik legizgalmasabb rejtett gyöngyszeme ez a negyven percnyi muzsika. Kísérletezés és slágeresség között mocorog, nagyon elszállós, talán a korhoz képest túlságosan is (lehet, hogy ezért nem lett belőle semmi "komolyabb" később). Előszöris, a groove-ja kurvajó, továbbá a billentyű-szőnyeg s a szinte funkos gitártémával zseniális, s itt még a németes danolászás sem annyira idegesítő, mint amennyire az Eloynál néha. A vicc az, hogy teljesen klasszikus struktúrájú pl. ez a szám, még sláger is lehetett volna belőle. Ja és a szintiszóló is milyen fasza, egyszerűsége ellenére. Vagy pont azért, ugye. Hálistennek valami jograbló gazember az egész albumot felrakta a jutubra, úgyhogy ide kattintva meg lehet hallgatni mind, sőt, bónusztrekkek is vannak.

Hétfői progresszív - Triumvirat: Spartacus

Ha az Eloy a német Pink Floyd volt, akkor a Triumvirat a német Emerson Lake and Palmer vagy Yes, de ez újfent nem probléma, legalább további bizonyítékokat szolgáltatnak arra, hogy Németországban nem csak a berliner schule és nemcsak krautrock létezett abban a korszakban. Sajnos a PR-juk nem volt annyira jó, így hamar eltűntek, mindössze egy évtizednyi igen koncentrált progresszívtörténeti hozzájárulás után. Nagyszerű, összetett darab ez a címadó, talán legismertebb albumukról: a patetikus, dallamos részeket játékos billentyűfutamok váltják, aztán a vége felé bejön egy teljesen más, galoppozós harmadik téma, egy kissé szintis, mára már nosztalgikus szinti-hangszínnel. Az érdekes az, hogy a rockzene talán legfontosabb hangszere, a gitár egyáltalán nem is hiányzik, a bőgő, dob és billentyűsök/zongora triumvirátusa teljesen kitölti a teret - csak (szintén az Eloyhoz hasonlóan) egy kissé karaktertelen énekhang ront az összeképen picit. Bocsánat a gyalázatos hangminőségért, de legalább újabb érveket szolgáltatok a youtubos zenehallgatás ELLEN.

Pénteki space rock - Eloy: Through A Somber Galaxy

Egy Pink Floyd-klónnak indult német zenekar az Eloy, de hamar túlléptek ezen a címkén, sőt, a kor tipikus kraut-rockos szanaszét improvizálásán és eklektikusságán is, s egy nagyon feszes, nagyon egyedi space-hangzást hoztak létre, amihez passzoló képi és szövegvilág is jött, az egyik legjobb zenekar a témában, ha néha túl "németes" is a hozzáállásuk. A hetvenes években nyomták ki a legjobb cuccaikat, ez már az aranykor vége feléről származik, rögtön születésem utánról, s amint az album címe is jelzi (Time to Turn), egy kicsit modernizáltak, egyszerűsítettek a formulán, ami viszont nem jelenti azt, hogy rosszabbakká váltak volna. Marad az űr-téma, a kellemesen és tisztán bummogó basszus, amire fennséges szintitémák és theremin-szerű szólamok jönnek. A közepe felé pedig jön a torzított gitárszóló. Szinte slágeres ez a szám, és valamilyen szinten meg is előlegezi a nyolcvans évek szintetizátor-őrületét. Az egyetlen, ami ráfért volna a zenekarra (késő bánat), egy jobb énekes (s mégcsak nem is a darabos kiejtésével van bajom). Az érdekes az, hogy nem feltétlenül űrhajós utazás ugrik be számomra róla (ha már), hanem autókázás, van olyan jó vezetős muzsika mint az Autobahn :D Természetesen rohadt nehéz válogatni az Eloy-életműből, de még erről az albumról is, elég konstans minőséget tudtak produkálni. Na jó, a következő albumtól kezdve talán mégsem annyira, de azért azokat is jó hallgatni.
(Igen, nem fogom erőltetni a napi posztolást, annyi olvasója úgysem lett a blognak, inkább jobban válogatok majd, ez van.)

Keddi opera - Wagner: Tannhäuser, "Beglückt darf nun..." (zarándokok kara)

Sokáig gondolkoztam, melyik Wagnert rakjam fel először a blogra. Nyitányt posztolni túl egyszerű, a Valkűrök híres dallama pedig már minden kibaszott Nokia telefonban megvan. Itt van viszont ez a gyönyörű kórus a Tannhäuser és a wartburgi dalnokversenyből, ami mindig libabőrössé tesz -- Gänsehaut, mondhatni. Másrészt meg pont az idén lesz 170 éves ez az opera, úgyhogy teljesen időszerű. Ez a Pilgerschor egyébként többször is "megszólal" a darabban, de talán ez a legszebb énekük, amiben ráadásul a wagneri leitmotif-ideálnak megfelelően a nyitány dallamai is visszatükröződnek, ezúttal ugye férfikórus által. Megrögzött agnosztikus ateistaként a legjobban a Hallelujá!-tól lep el a hidegmeleg verejték - ezen a honlapon lehet figyelni a szöveget közben. Opera lévén hálistennek sokféle verziója  megtalálható, talán a legfaszább a Solti György által vezényelt 1970-es párizsi előadás felvétele (sajnos, nincs a jutubon, de ez is megteszi), de ha unatkozunk, rá lehet keresni a jutubon, még egész kedves félamatőr kórusok előadásait is megtalálhatjuk a mára már klasszikus, operai kontextusból kiragadott felvételek és csak úgy előadott verziók között. Hundertprozent, hogy nem ez az utolsó Wagner ezen a blogon.