Jobb híján folknak szokták becézni Donovant, aki valahol a múlt heti Roy Harper után következik a brit akusztikus trubadúr-listában. A megboldogult hatvanas évek LSD-szagú terméke ő is, de kevésbé kontemplatív, inkább játékos modorú zenész, valahol az eltévedt amerikai hippik és a degettes brit proli zenék között van félúton. Skót Bob Dylan, mondhatni. A dalszövegei dekódolásához pontos mértékegységekre lenne szükség a bevett anyagokból, úgyhogy jobb idejekorán feladni. Azért mondtam, hogy Dylan, mert később ő is beelektromosodott kissé, de pályája elején teljesen akusztikusban nyomta az igét (a Remember the Alamo című dala még dylanosan is van elénekelve). Fogalmam sincs, miért pont ezt a dalt választottam, lehet azért, mert amikor először hallottam, máris bólogattam rá, s magában a zenében, a zenei fogalmazásban is van valamiféle cinizmus. Egyből dúdolható cucc, aminek egyszerű akusztikus témájára még fúvósok és egyebek is érkeznek később.
Azoknak, akik számára a folkzene betépett hippiket, vagy legfeljebb korai Bob Dylant jelenti: volt a briteknél egy erős és izgalmas mozgalom a hatvanas-hetvenes években, irtó jó folk(os) zenészekkel, akik nagyjából feleslegessé is tették ezt a műfaji címkézést. Roy Harper talán az egyik legfontosabb trubadúrja a zsánernek, s talán nem is ez a legismertebb vagy legjobb albuma (a minőség mindenképp elég hullámzó), de ez a szám zárja az albumot, s nagyjából minden megtalálható benne, mint ami az előző számokban. Végül nem az albumzáró és albumcímmel azonos Come Out Fighting Ghengis Smith címűt raktam be, mert letörölték a youtubról és dög voltam feltölteni máshova. Helyette itt van az albumnyitó szám, ami nagyszerű, és még rövid is. Figyelem, dilis narrációt is tartalmaz nyomokban. Ha valaki beszerezné, mindenképp a remastered CD-verziót szerezze meg, jobban is szól, mert van rajta csomó nagyszerű bónuszdal.
