Pénteki pszichedelikus - David Bowie: Big Brother

Ha a múltkor Lemmyt búcsúztattam, akkor most David Bowie-t is illene. Míg előbbi életemnek egy korábbi szakaszában volt meghatározó jelenség, utóbbi nem is olyan rég, "mindössze" az utóbbi 7-8 évben. Szóval hát igen, elmentek, szinte egyszerre, szinte születésnapjaik körül, szinte egyidősök is voltak. Mindenki leírt már mindenféléket, úgyhogy nagyon nincs amit osztani az észt, itt van szerintem a legjobb Bowie-albumról (a zavarbaejtő borítójú Diamond Dogs) az egyik utolsó szám. Egyszerre fülbemászó és slágeres, s egyszerre pszichedelikus és zavaró. De nem feltétlenül a dalszövege okán: persze, arról szól, amire tippelnél, szóval Orwell disztópiájáról (amire utal az album többi száma is, főleg az 1984 című), de egyébként fingom sincs, hogy mit jelentenek egyes sorok konkrétan. Egy krautrockos mellotron-futammal (illetve a wiki szerint igazából chamberlinnel készített szaxi-szólóval) indul. Nem evilági, az biztos. Mint maga Bowie. Összefolyik az albumzáró számmal, aminek nem kicsit idegesítő a vége, de Bowie megengedhette magának az efféle hecceket. Viszlát.

Hétfői progresszív - Picchio dal Pozzo: Napier

A Picchio dal Pozzo (kb. Harkály a kútból) egy olasz zenekar (volt?) Genovából, nem igazán lehet tudni mi lett velük, tipikusan egyike azoknak az eltűnt zenekaroknak, akik óriási időközökkel ki-kidobnak egy-egy albumot és/vagy valaki újrakiadja a lemezeiket cédén "újrakeverve". Ha nagyon szigorúak akarunk lenni, akkor igazából csak két stúdióalbumuk van, a többi három valamiféle élő album, vagy újrafelfedezett cucc. Na de ez az 1976-os debütalbum mekkora! Nincs sok köze a többi olasz progresszív zenekarhoz, inkább az angol canterbury-i szcéna zenekaraival rokon, nem is csoda, hogy Robert Wyattnak dedikálták ezt az albumot, amiben klasszikus és modern hangszerek találkoznak egy jazzes, elszállt, kísérletezgetős, olasz nyelvű őrültségben. Nem is túl egyszerű bármit is kiválasztani az albumról, az egész igazából egy nagy kísérlet, de végül ezt a számot szúrtam ki, mert a közepén (kb három és fél perctől) egy igazán szép, lírai téma bontakozik ki az addigi disszonanciából, szinte mint egy rajzfilm soundtrackje.

Vasárnapi lightos jazz fusion - Bill Bruford: Feels Good To Me

Bill Bruford, a brit dobisten (Yes, King Crimson, UK stb) első, 1977-es "szóló"-albumáról való ez a címadó (de nem kezdő) nóta, az album talán leghozzáférhetőbb, leglájtosabb darabja. Rögtön felismerhető benne (a közepén) a Holdsworth-féle gitárszólózás. Egyébként ebben a számban John Goodsall is játszik a nemrég tárgyalt Brand X-ből, ezzel is kötődik a canterbury-i szcénához. Bruford  ezután vette fel zenekar-megnevezésként az Earthworks nevet, s sokkal hardcore-bb jazz irányba vonult. Ez viszont egy jazz-pop-fúziós darab, ha van ilyen. Ha kiszednénk a pattogó alapokat alóla, akkor a főtéma elmenne valami Vangelis írta filmzenének is, egyébként kellemes a sok dúr hangsor használata a jazzben általában eluralkodó moll meg szűk hangsorok helyett (ettől is lesz olyan popzenés, nemcsak a viszonylag egyszerű - de később azért bekomplikálódó - ritmus miatt).

Hétfői progresszív - Aera: Mechelwind

Az Aera egy német progresszív rockzenekar volt a hetvenes években, de nem igazán sorolhatóak a krautrockos bandák közé, inkább jazz-vonalról közelítették meg a témát. Amint ez a számcím is mutatja, a frankföldi Mechelwind városkájában éltek, ami olyasmi lehetett számukra, mint Canterbury a National Health és a többiek számára. Sokat nem lehet megtudni róluk, mert nagyon rég felbomlottak, csak öt (+ egy live) albumot hagytak az utókorra, amiből kb. kettő ami nagyon jó, az első (Humanum est), és ez (Hand und Fuss). Kitűnő szaxofon-passzusok tarkítják az amúgy gitáralapú, jazzes zenét, ami néha nagyon egyszerű (az átkötő részek pl 2.20 körül), máskor kicsit pszichedelikus (mint a nyitó, szűkített akkordokat felvonultató szorongósabb téma), megint máskor teljesen rockos (3.20 körül a szinte zappás szóló). Ebben amúgy mondhatni két szám van, öt percnél lelassul teljesen, és egy balladisztikus, nagyon pőre, kopogó hangzású basszustémával folytatódik, amire elsőre teljesen műfajidegen, de nagyszerű hegedűszóló jön, ezt gabalyítják tovább az elektromos gitárral, amíg a sodrás teljesen fel nem emészti az egészet, és vissza nem figyel a számot indító téma a háttérben. Mit ad isten, fenn van a youtubon az egész album...

Szombati funky soul - Tower of Power: What Is Hip?

Ezt a zenekart nemrég ajánlotta be egy ismerősöm, mint tökéletes muzsikát szexhez, hamar ki is próbáltam. Mondjuk nem ez a legdugósabb számuk, ez inkább táncolós, már amennyire én, a Nem Táncoló Ember meg tudom állapítani. Mindenesetre nagyon feszes, rézfúvósokkal alaposan megtámogatott funk ez, de azon jóval túl is mutat. Helyenként meglepően komplex, főleg bulis zenéhez képest. Különösen szimpatikus a groove-ot szinte motorszerű precizitással és erővel megtámogató pulzáló, gyors basszusgitár-téma, még ritmusváltások/breakek is vannak benne. Kár, hogy a mostani amerikai fekete zene ezen régiek kreativitásának töredékét mutatja fel mindössze, mégis jóval híresebbek. Sic tranzit. Na de válaszolva a címben feltett kérdésre: hát a csípő, bazmeg :D

Vasárnapi jazz fusion - Oregon: Dance to Morning Star

Mialatt a héten kinn a városban (mégcsak nem is feltétlenül mindig a parkban) zajlott az igen kevés jazzt felvonultató Jazz in the Park fesztivál, én itthon felfedeztem magamnak egy igazi jazz-zenekart, ráadásul borító alapján, ami velem kb sohasem szokott előfordulni. Persze nem "tiszta" jazz ez sem (miért, az mit jelent?), hanem ez is fuzionál, mégpedig világzenés, népi hangszerekkel, hangzásokkal és struktúrákkal. Ráadásul rohadtul nem mai csirkék ezek sem, hanem pont a számomra aranykorban kezdték, a hetvenes években. Az amerikai Oregon zenekarról van szó, s közben azt is megtudtam, hogy 2003-ban Temesváron is jártak. Viszonylag egyszerű, népies ritmusra szólóznak klarinéttal, de néha még nagybőgővel(!) is, tessék megfigyelni a számban felbukkanó akusztikus hangszerek miriádjait.

Pénteki space - Hawkwind: Born To Go

Az űrkutatás fejlődését követően a hatvanas évek vége felé egyre több zenekar kezdett kísérletezni hasonló témákkal (Pink Floyd), s amikor a zenei technológia is utolérte a kísérletező kedvet, akkor tudott igazán robbanni a Hendrix-féle LSD-szagú pszichedelia az elborult brit mehetnékkel. Így lett meg a Hawkwind. Talán nem véletlen, hogy ekkor szállt le végre az ember is a Holdra. A space rock alapbandája (ekkor még a jó öreg Motörheades Lemmy is bőgőzött náluk), s talán a műfaj legfontosabb beizzító lemeze a Space Ritual című élő album, 1972-ből. Én ennél többet nem is mondanék, ez a szám- és albumcím elég tökéletesen leír mindent, a zene pedig jól meghatározza azt, ami jön: sistergő, háttérben drone-oló hangok, mucho reverbo, elborult űr- és spirituális tematikájú szövegek (néha akár narrálva is, de olyan szerzők műveit is felhasználva, mint Michael Moorcock), mindez egy szinte törzsi módra egyszerű, sodró dobütemre. Szpész. Nem csoda, hogy úgy reklámozták az albumot annak idején, hogy "88 minutes of brain-damage". :D

Csütörtöki filmzene - Giorgio Moroder: Midnight Express (Chase)

Giorgio Morodert valamiért nagyon (újra)felfedezte magának a kortárs elektronikus miliő, s mondjuk jól is tette. Nagyon sok filmzenét is írt viszont a megboldogult hetvenes-nyolcvanas években, az akkor mérföldkőnek, bazinagy újításnak számító szintetizátorokat beházasítva a filmzeneileg nagyon konzervatív Hollywoodba. Nem maradt nagyon gyümölcsöző ez a dolog, igazából a mainstream Hollywood azóta is a német romantika (Wagner) csecseit csócsálja John Williamsék által. Mindegy, ezért a filmzenéért Oscart is kapott az olasz producer-dídzséj-úttörő, mellesleg a film is kibaszottul jó, tessenek szívesen bepótolni ha nem látták. A nóta maga egy cefetül fülbemászó szintitéma, valahol Kraftwerk és Jean-Michel Jarre között, egy diszkós-üldözős ritmusra rápittyegtetve.

Hétfői progresszív - Trace: Bourrée

Lám, itt egy progresszív rockzenekar, aki inkább az európai klasszikus zenéből inspirálódott, nem annyira az amerikai jazz-gyökerekből. Az amúgyis erősen neoklasszikus/neobarokk vonalat nyomató holland Ekseption zenekarból vált ki pár virtuóz tag, hogy csak úgy legyártson három nagyszerű albumot a nyolcvanas években. Itt két szám van egymásba gyúrva, az első rövid darab egy Bach-átértelmezés prog-hangszerekkel, örök kedvencem, a másik pedig egy kicsit improvizatívabb cucc, az első albumuk egyik számának a továbbgondolása. Nem egy meghatározó zenekar, már csak ha az outputjuk mennyiségét is nézzük, de az ismeretlen gyöngyszemek kategóriát magasan vezeti.

Vasárnapi avantgárd jazz - Henry Cow: Amygdala

Épp valamelyik nap néztem meg a Frank című nagyszerű filmet, amelyben korunk egyik legzseniálisabb férfiszínésze, Michael Fassbender a film legvégéig egy hatalmas kartonfejjel a fején játszik. Az ottan bemutatott elborult, természetbe improvizatív albumot felvenni kivonuló zenekarhoz, illetve az ő munkamódszerükhöz hasonlíthat a cambridge-i egyetemen létrehozott Henry Cow nevű legendás formáció, akiknek egyik legfontosabb kvalitása az volt, hogy tudatosan távol tartották magukat a mainstreamtől, még akkor is, amikor az aranykorban a jobbfajta progresszív zenekarok be-bekerültek a rádióba. Ennek a magatartásnak a csúcsa volt az 1978-as Rock In Opposition nevű fesztivál, ahova olyan zenakarokat gyűjtöttek össze Európából, akiket "THE RECORD COMPANIES DON'T WANT YOU TO HEAR." Improvizált, készakarva határsértő zenét hoztak létre, aminek egy részét tényleg nehéz lehet néha hallgatni, de igazából nagyon sok gyöngyszem akad közöttük. Most a szó szerint legendás (címe: Legend), zoknis dizájnú első albumukról választottam egy viszonylag hozzáférhetőbb darabot, ami nagyon szép mintapéldája annak, hogy nem kell semmiféle struktúrába beleerőszakolni az ötleteidet, meg lehet a zenét oldani amolyan Ulysses-féle tudatfolyam-szinten is oldani, úgy, hogy egyszerre akár több zsánert is súrolsz, ha akarsz. Később még elborultabbak lettek, de hátha ez a szám jó kis betekintés ebbe a nagyszerű, korát tényleg megelőző zenekarba. A teljes album is megvan itt -- de most akkor megragadnám az alkalmat, hogy ismét kifejtsem: youtube-ról zenét hallgatni bűn, káros és szar. Csak kóstolónak van itt, próbáljátok beszerezni a zenéket legalább egy jó minőségű mp3-ban, de inkább flac-ban.

Hétfői progresszív - Triumvirat: Spartacus

Ha az Eloy a német Pink Floyd volt, akkor a Triumvirat a német Emerson Lake and Palmer vagy Yes, de ez újfent nem probléma, legalább további bizonyítékokat szolgáltatnak arra, hogy Németországban nem csak a berliner schule és nemcsak krautrock létezett abban a korszakban. Sajnos a PR-juk nem volt annyira jó, így hamar eltűntek, mindössze egy évtizednyi igen koncentrált progresszívtörténeti hozzájárulás után. Nagyszerű, összetett darab ez a címadó, talán legismertebb albumukról: a patetikus, dallamos részeket játékos billentyűfutamok váltják, aztán a vége felé bejön egy teljesen más, galoppozós harmadik téma, egy kissé szintis, mára már nosztalgikus szinti-hangszínnel. Az érdekes az, hogy a rockzene talán legfontosabb hangszere, a gitár egyáltalán nem is hiányzik, a bőgő, dob és billentyűsök/zongora triumvirátusa teljesen kitölti a teret - csak (szintén az Eloyhoz hasonlóan) egy kissé karaktertelen énekhang ront az összeképen picit. Bocsánat a gyalázatos hangminőségért, de legalább újabb érveket szolgáltatok a youtubos zenehallgatás ELLEN.

Szombati meglepetés - 10cc: Don't Squeeze Me Like a Toothpaste

A 10cc a legszebb ellenpélda arra a maximára, miszerint minden popzene bunkó, exploitatív és idióta tuskóknak csinálják, táncolás végett. Ez egy igen intelligens zenekar, lírikailag, (stúdió)technikailag és zeneileg egyaránt, sőt, az albumborítóikat meg egyetemen kéne tanítani, mindamellett nem tudom jobban jellemezni zsánerileg, csak popzeneként. Ez a szám a Deceptive Bends című albumról van (megintcsak nagyszerű borító), és mint szinte minden számuk, fogyasztható tánczeneként is, de ugyanakkor valamiféle gonosz, ironikus, szubverzív poén is. Nem kommentálom többet, tessék meghallgatni és elolvasni, és az összes többi albumukat is fogyasztani. Nagyszerűek, nem csoda hogy fel-felbukkannak kböző hollywoodi filmek nosztalgiázó soundtrackjében is.

Hétfői progresszív - Wishbone Ash: Vas Dis

Ez a zenekar kicsit kakukktojás. Ugyan a nagy progresszív robbanással indultak ők is, de az első három, csak egész picit kísérletező album után egyre inkább rádióbarát rockzenét kezdtek játszani (s teszik a mai napig is, meglepő energiával és frekvenciával). Ami nem baj, csak egy más blogra tartozik. Ez a szám viszont a második albumukról (Pilgrimage, 1971) származik, amikor még jókedvűbb és experimentálisabb kedvükben voltak, és azonkívül hogy nagyon pörgős és szórakoztató, van egy titka: egy 1963-as amerikai jazzfelvétel feldolgozása. A humor abban csapódik le, hogy a fúvósok helyett szájjal játsszák a melódiát a gitárra, nagyjából olyan stílusban, ahogy bárki az utcán, zsebretett kézzel, a dalszöveg ismerete nélkül szokott dúdolni. És ettől kibaszottul vicces, fülbemászó, szinte lakodalmas lesz, mialatt a basszusgitár azért rotyog rendesen a dobokkal együtt az alapban. Ja, és utána illik meghallgatni az eredetit, ide kattintva.

Vasárnapi jazz fusion - Return to Forever: Theme to the Mothership

Chick Corea egy ördögi billentyűs, amit némileg árnyal a tény, hogy bevallottan szcientológus. A tehetséget viszont nem lehet elvitatni. A legendás Miles Davisnál "iskolázott", majd más zenekarok után a hetvenes évek elején megalapította a nemkevésbé legendás Return to Forevert, ami kb. a fúziós jazz kvintesszenciája: nem engednek a hangszeres tudás és a komplexitás negyvennyolcából, de nem vesznek el annyira az improvizáció sűrűjében, és a hangzást is kicsit a nagyobb közönség ízléséhez igazítják (az egy másik dolog, hogy a közízlés negyven év után hová fejlődött). Roppant nehéz számot vagy albumot választani, mert egy nagyon magas, konstans színvonalon zenéltek, de mindegyiknek van valami külön zamata. A sci-fi viszont úgyis közelebb áll hozzám, így a harmadik, 1973-as Hymn of the Seventh Galaxy címűt pécéztem ki, ebben még enyhe pszichedelikus hatások is megjelennek, nem is beszélve az (űr)utazásról, amire ez a szám is utal. Persze, nem kell különösebb koncepciót melléképzelni, pláne hogy nincsenek dalszövegek, de talán a szcientológiás információ fényében jobb is. Mindenesetre Corea a lightosabb, naivabb verziót nyomatja, mindenféle pozitív üzenetekkel, úghogy nincs baj. Maga a kompozíció egy akkoriban tipikus elektrizált jazz-rock elektromos orgonával, szinte Santanás szólókkal, Stanley Clarke nagyszerű basszusjátékával, amiben mindenki megkapja a maga szólólehetőségét a sodró refrének között. Az albumon vannak funkysabb és latinosabb szerzemények is, ez viszont komorabb hangvételével elég jó egyensúlyban van.

Hétfői progresszív - Gnidrolog: Social Embarrassment

A rettentő hülye nevű Gnidrolog* zenekart a hetvenes évek eleji nagy brit progresszív robbanás dobta a felszínre, sokáig nem maradtak ott, a második album után szét is mentek (majd megjelent évtizedekkel később még valami tákolmányuk). Ez a szám a második, kiforrottabb Lady Lake című 1972-es albumukról van, amiről igazából elég nehéz volt választani, mert elég szép, egységes album amolyan Gentle Giant- és Van Der Graaf Generator-stílusban, de elég eredeti, eklektikus ötlettel. Ami feltűnő, az a műfajban nem annyira gyakori fúvósok használata, ráadásul többféle van belőlük. Az eklektikus hangzást a kicsit csiszolatlan, de kellemes hangú énekhang teszi érdekesssé: van a komor, alaposan kidolgozott, komplex szerkezetű, nagyon gentlegiantos számban egy-két izgalmas énekharmónia. A végére torzított hömpölygéssé, kellemes, belefeledkezős káosszá alakul. Az albumról még a Ship című, balladisztikusabb szám is érdekes.

* Az egyik koncertfelvételt azzal kezdik, hogy elmagyarázzák, hogy "this is a silly name, because we are silly people", és ez végülis összefoglalja a korszakot: a komor zsenialitás és hangszeres tudás keveredik a néha teljesen gyerekes kísérletezéssel, ettől volt nagyszerű a progresszív rock, amíg még annak lehetett hívni.

Vasárnapi jazz-fusion - Brand X: Nuclear Burn

Ez a zenekar attól lehet érdekes, hogy Phil Collins dobol rajta (igen, a későbbi Genesises arc, meg a még későbbi szoft-pop-maszlagos bácsi). És nem is akárhogyan dobol, kurvajól repeszti a csávó, el se tudod képzelni, hogy ugyanez az ember felelős olyan híg dalocskákért, mint pl. ez. Ez az első, 1976-os, Unorthodox Behaviour című albumukról származik, ami vicces cím annak fényében, hogy akkor már eléggé ortodox viselkedésnek számított ez a fajta unortodoxnak indult, jazz fúziósnak titulált zenei gondolkodás (Chick Corea pl. már elég régen a színen volt, s Bill Bruford sem az első pár dobverőt fogyasztotta) -- hiába na, aranykor volt az, akkoriban minden sarkon ilyen zenekarok futkároztak a briteknél, most meg... mindegy. Nagyon szépen kezdődik a dal, egy masszív, gyors, izgatott, elektromosan torzított, szinte flamenco-jazz-témával, hogy majd a közepén behozza a szinte space-szintetizátor jellegű szólót és visszatérjen, aztán a végére mintha lecsillapodna, de igazából masszív improvizáció lesz belőle és újból megcsodálhatjuk ezt az azóta elcsángált hatalmas dobtehetséget. Ez van. Ja, még valami: nagyszerű a borító is, főleg a szám (nem is annyira az album) címének ismeretében.

Vasárnapi avantgárd/fusion - Magma: Köhntarkösz (pt I.)

A Magma egy mai napig aktív francia zenekar, a nagyszerű hetvenes évek nyitottságából bújtak elő, s valamilyen szinten a jazz felől indultak, de annyira különleges zenét produkáltak, hogy (már csak a dalszövegekben használt, általuk kreált nyelv(!) miatt is) külön szubzsánerként/műfajként szokták emlegetni őket a progresszív rock-enciklopédiákban: zeuhl. Részemről támogatom az ötletet, hogy ne egy ismert nyelven folyjon a lirizálás, így jobban kidomborul az emberi hang hangszer-jellege. Hamarabb rájövünk a turpisságra, ha megtudjuk, hogy ez azon ritka zenekarok egyike, ahol a dobos a zenekarvezető (Christian Vander), innen a ritmusalapú megközelítés. Ez az egyik korai, 1974-es, hasonló című albumukról származó negyedórás enyhe kis számocska, megfelelően sok hangulatváltással, viszonylag kevés ritmikai eltéréssel (nincsenek pl. irtó gyors részek benne, más kompozícióiktól eltérően). Vigyázat, helyenként nyomasztó a sok minimalista disszonancia, de izgalmas megfigyelni, hogyan viszik tovább ugyanazt az egyszerű motívumkát annyi sok kalandon. A háttérben elterülő, szűnni nem akaró hangok akár a drone-műfaj előfutárainak is tekinthetőek.

Pénteki space - Tim Blake: New Jerusalem

Tim Blake-t nagyjából a Hawkwind miatt ismerem. Az érdekes az, hogy noha ott volt a legendás zenekar születésénél hangmérnökként, csak jó tíz évvel később lett ő is tag. Szintetizátorokon és egyéb derivátumokon játszik, de a szívünknek oly kedves, sci-fi-jelleget adó theremint is kezeli. Ez egy nagyszerű album nagyszerű, több mint negyedórás dala, amit William Blake verse ihlettett - ugyanaz a William Blake, aki Jarmusch legjobb filmjében, a zseniális Dead Manben a főhős figurájához kölcsönözte a nevét (és habitusát? :D). Sistergő űrhangok, gurgulázó szinti, olvadékony theremin-(jellegű)-futamok és még egy nagyszerű dallama/refrénje is van, mondanivalóval, a ritmus lüktetése pedig organikus, nem egy ritmusszekció által van a darabra erőltetve, a perkúció csak finoman húzódik meg a háttérben. Olyan hosszú nóta, hogy a végére meg is lehet tanulni a refrént kívülről.

Szerdai rock - Uriah Heep: Return to Fantasy

Kamaszkorom egyik kedvencei (ugye, Pistuka?), és a hétvégén tiszteletüket teszik a Szent György Napokon, úgyhogy nem is tudnék nem Jurájáhippet posztolni ma. Ráadásul azért is szimpatikusak, mert a hivatalos honlapjukon a turnédátumoknál nemcsak románul szerepel becses városunk neve, hanem magyarul is - s már ennyivel is faszábbak, mint az egész marosvásárhelyi nómenklatúra. Na de még azért sem az Easy Livin'-t vagy a Gypsy-t linkelem be (főleg hogy ezeket biztos elnyomják majd szombaton), hanem ezt a sci-fi-soundtrackbe is beillő, überdallamos, elszállós, de mégis roppant fogós darabot. Thereminre hasonlító hangokkal indul, majd belép a pulzáló, bólogatásra ingerlő ritmus (John Wetton itt került be bőgősnek a zenekarba), amire nagyszerűen rákúsznak a zseniális torkú, de rettenetesen hülye hajú, és sajnos idejekorán eltávozott David Byron többszólamú vokáljai (halála után nem igazán tudtak nagyon klasszikus albumokat készíteni már). Találkozunk Szengyörgyön, addig meg lehet tanulni a szöveget.

Hétfői progresszív - Patrick Moraz: Intermezzo/Indoors/Best Years of Our Lives

A svájci Moraz egy roppant tehetséges billentyűs, akinek a saját munkáit valamiért kevéssé ismerjük, inkább arról híres, hogy a legendás Yesben tolta vagy két évig Wakeman távozása után, aztán a Moody Bluest segítette ki. Ez a beszúrt darabka az első, The Story of I című 1976-os albumáról származik, ami rögtön a Yes-korszak után jelent meg, és a jazz- meg Rick Wakeman-gyökerek mellett a legszembetűnőbb a barokkos és latinos hatás, a szinte gyermeki játékkedv és változatosság. Először csak egy háromperces darabot akartam beszúrni, aztán megláttam, hogy valaki feltöltött három számot egyben (amiben van logika, hiszen a korszak szellemiségéhez híven ezek egybeolvadnak), s ennek kölön örülök, mert az említett latinos vidámkodástól hamar eljut egy csomó virgázáson keresztül a nagyon finom melankóliáig, amire akár még összebújósan táncolni is lehetne. De nem fogunk. Az egész album amúgy egy roppant tarka és vidám, erősen virtuóz progresszív rock az aranykor végéről.