A Physics egy nagyon hamar megszűnt, kevés kiadványt megért igazi ritkaság volt a kilencvenes évek vége felé, amikor már és még nem volt "divatja" az efféle minimalista, a hetvenes évek kraut-rockjában gyökerező fél-elektronikus zenének. Már ahhoz is elég nagy elszántság kell, hogy valaki Fizikának hívja a zenekarát, nemhogy ilyen monoton, a szám címéhez passzolóan ténylegesen drone-oló (miért nincs erre jó magyar szó? gyertek, találjuk ki. ezúttal versenyt hirdetek: a drone, droning - nem a minihelikopter! - szó legjobb magyarításáért fizetek egy kávét egy tetszőleges kolozsvári kocsmában.) hangzással álljon elő. Nem is csodálom, hogy hamar megszűntek. Pedig nagyszerű zene ez, ha nem is passzol minden (lelki)állapothoz. Érdekes még, hogy a drone itt szinte szó szerint is drone: néha helikopterre emlékeztető szintihangok dúsítják az elszállós, kókadozós, kánikulához maximálisan találó fílinget. [ui. ma jól benéztem a napot, haha. a dátumot már nem cserélem ki, csak a címet javítottam]
Wright a Pink Floyd oszlopos tagja volt, de kissé megbújt Gilmour és Waters árnyékában, az új (kellemes, de nem nagy vaszizdasz) albumot sajnos már nem is érhette meg. Billentyűs volt, de sok korai Floyd-számban énekelt is. Azt, hogy mivel is járul hozzá a Pink Floyd hangzásához és dalaihoz, talán úgy lehet a legjobban felmérni, hogyha meghallgatjuk a szólóalbumait. Kettő van belőle, sok-sok év kihagyással jelentette meg őket. Ez az 1996-os Broken China címűről van, és a Pink Floydnak a kevésbé vicces-himnikus, inkább patetikusan csöndesebb, későbbi, elszállósabb oldalát mutatja, akár lehetne a Fal egyfajta folytatása is, pszichológiájában mindenképp. Eme számnak már a tempója is tipikusan Floydos, de valahogyan mégis teljesen másvalami lesz belőle, és ki sem találnád, ki énekli a női vokált az elején: Sinéad O'Connor (aztán átveszi maga Wright). A felesége depressziójáról írta ezt a koncept-albumot amúgy, talán ezért is passzoló a női énekhang ide. Ilyenkor esik le, hogy egy legendás zenekar felbomlása vagy szüneteltetése talán nem is mindig rossz ötlet, mert ilyenkor a tagok mindegyike ki-kidob egy-egy szólóalbumot, amelyek közt igazi gyöngyszemek vannak. A Pink Floyddal is így van ez, a Waters, a Gilmour és a Barrett albumai mellett a Wrightéi is nagyszerűek, talán az egyszem Nick Mason-album lóg ki a sorból.
A Saigon Kick egy amerikai hajrock-zenekar volt, ami a nagy glam-korszak vége felé alakult meg, s akkor lettek némileg sikeresek, amikor már rég mindenki Nirvanát hallgatott. Ez a szám az első, 1991-es albumukról származik, s nagyon sokat nem tudok elmondani róla, kivéve hogy egy elfeledett, egyszerű gyöngyszem, műfajában tökéletes, és hogy mindig jókedvem lesz tőle. Nemrégi születésnapomon suhantam az éjszakában a biciklin és közben ez a szám ment endless repeatben. És jó volt. Lendületes, fiatalos, a verze alatt megpihenő fenyegető szintihang ellenére is optimista. Ennyi.
Mivel hétfőn jelent meg a műfaj egyik alapbandájának, a zenekarok miriádját inspiráló brit Ozricsnak az új lemeze (Technicians of the Sacred a címe, és dupla, és magyar dobosa van!), teljesen illő az alkalom, hogy végre őket is megidézzem. A baj csak ott van, hogy mi a fenét válasszak a hatalmas kínálatból, pláne hogy nem igazán dal-, hanem inkább albumalapú zenekar ez is, sokszor én sem emlékezem számcímekre, csak hagyom magam sodortatni a zene által. A rendszerváltásra megjelent Erpland album viszont talán a legnagyobb sikerük, s arról is az egyik tipikus, habár más darabjaikhoz képest talán túlontúl egyszerű nóta a Throbbe, ami zeneileg pontosan az, amit ígér: dobbanás, csak persze sok-sok, egymás után (ha valakinek eszébe jut róla a Dr. House címdala, szerintem nem téved nagyot). Szóval egy szimpla, de elszállós és nagyon ritmusalapú darab ez, finoman díszítve azon keleties(kedő) elemekkel, amivel a zenekar már régóta színezi ezt a nagyszerű, helyenként légies, helyenként földhözragadtabb pszichedeliát, amit idestova 30 éve gyártanak. A Throbbe-nak több élő verzióját meg lehet találni különböző koncertfelvételeken, érdemes összehasonlítani, ha más, akkor a változó sebességekért. Akinek ez a darab túl egyszerű, az ne siesse el, tegyen egy próbát más Ozric-számokkal is, megéri. Vagy pedig nem szívott eleget...
Kövezzetek meg, szerintem a John Bush-érában sokkal jobb volt az Anthrax, mint a "klasszikus" korszakban. Ez (Sound of White Noise) és a Stomp 442 a kedvenc albumaim, izmos a hangzás, punkos düh van benne, de viszonylag komplex dalszerkezettel, és a duhajkodásba befér egy-két dallam is. És van humorérzékük a csávóknak, ami kevés metálzenekarról mondható el, ebben a műfajban illik komolyan venni magadat :D Ez egy jó cséphadarós, többvokálos szám abból a korszakból, amikor a Nirvana miatt temetni kezdték a metált.
