Szombati funky soul - Tower of Power: What Is Hip?

Ezt a zenekart nemrég ajánlotta be egy ismerősöm, mint tökéletes muzsikát szexhez, hamar ki is próbáltam. Mondjuk nem ez a legdugósabb számuk, ez inkább táncolós, már amennyire én, a Nem Táncoló Ember meg tudom állapítani. Mindenesetre nagyon feszes, rézfúvósokkal alaposan megtámogatott funk ez, de azon jóval túl is mutat. Helyenként meglepően komplex, főleg bulis zenéhez képest. Különösen szimpatikus a groove-ot szinte motorszerű precizitással és erővel megtámogató pulzáló, gyors basszusgitár-téma, még ritmusváltások/breakek is vannak benne. Kár, hogy a mostani amerikai fekete zene ezen régiek kreativitásának töredékét mutatja fel mindössze, mégis jóval híresebbek. Sic tranzit. Na de válaszolva a címben feltett kérdésre: hát a csípő, bazmeg :D

Pénteki minimál pszichedelia - Physics: Delayed Drone

A Physics egy nagyon hamar megszűnt, kevés kiadványt megért igazi ritkaság volt a kilencvenes évek vége felé, amikor már és még nem volt "divatja" az efféle minimalista, a hetvenes évek kraut-rockjában gyökerező fél-elektronikus zenének. Már ahhoz is elég nagy elszántság kell, hogy valaki Fizikának hívja a zenekarát, nemhogy ilyen monoton, a szám címéhez passzolóan ténylegesen drone-oló (miért nincs erre jó magyar szó? gyertek, találjuk ki. ezúttal versenyt hirdetek: a drone, droning - nem a minihelikopter! - szó legjobb magyarításáért fizetek egy kávét egy tetszőleges kolozsvári kocsmában.) hangzással álljon elő. Nem is csodálom, hogy hamar megszűntek. Pedig nagyszerű zene ez, ha nem is passzol minden (lelki)állapothoz. Érdekes még, hogy a drone itt szinte szó szerint is drone: néha helikopterre emlékeztető szintihangok dúsítják az elszállós, kókadozós, kánikulához maximálisan találó fílinget. [ui. ma jól benéztem a napot, haha. a dátumot már nem cserélem ki, csak a címet javítottam]

Vasárnapi jazz fusion - Oregon: Dance to Morning Star

Mialatt a héten kinn a városban (mégcsak nem is feltétlenül mindig a parkban) zajlott az igen kevés jazzt felvonultató Jazz in the Park fesztivál, én itthon felfedeztem magamnak egy igazi jazz-zenekart, ráadásul borító alapján, ami velem kb sohasem szokott előfordulni. Persze nem "tiszta" jazz ez sem (miért, az mit jelent?), hanem ez is fuzionál, mégpedig világzenés, népi hangszerekkel, hangzásokkal és struktúrákkal. Ráadásul rohadtul nem mai csirkék ezek sem, hanem pont a számomra aranykorban kezdték, a hetvenes években. Az amerikai Oregon zenekarról van szó, s közben azt is megtudtam, hogy 2003-ban Temesváron is jártak. Viszonylag egyszerű, népies ritmusra szólóznak klarinéttal, de néha még nagybőgővel(!) is, tessék megfigyelni a számban felbukkanó akusztikus hangszerek miriádjait.

Szerdai hard rock - Saigon Kick: Colors

A Saigon Kick egy amerikai hajrock-zenekar volt, ami a nagy glam-korszak vége felé alakult meg, s akkor lettek némileg sikeresek, amikor már rég mindenki Nirvanát hallgatott. Ez a szám az első, 1991-es albumukról származik, s nagyon sokat nem tudok elmondani róla, kivéve hogy egy elfeledett, egyszerű gyöngyszem, műfajában tökéletes, és hogy mindig jókedvem lesz tőle. Nemrégi születésnapomon suhantam az éjszakában a biciklin és közben ez a szám ment endless repeatben. És jó volt. Lendületes, fiatalos, a verze alatt megpihenő fenyegető szintihang ellenére is optimista. Ennyi.

Keddi kortárs opera - John Adams: I Don't Daydream (Nixon In China)

Az opera az emberek 99.99% százalékának rizsporos Rigoletto- és Valkűrök-részleteket jelent áriázó kövér nénikkel és sznob pezsgőspoharakkal. Ha egyáltalán jelent valamit. Ami roppant nagy kár. Mert történnek olyan izgalmas dolgok is a szemünk láttára, mint pl. John Adams, Philip Glass, sőt még kicsiny hazánkban is mutatnak be mindeddig nem hallott kortárs operákat (Selmeczi György: Bizánc). Ez most épp egy azóta már klasszikussá érett mű, a Nixon in China, amit 1987-ben mutattak be (még a címszereplő életében), de a politikai részétől hadd kíméljük meg most magunkat, úgysem igazából arról szól, hanem tényleg, konkrétan Nixon elnök 1972-es kínai útjáról. Hidegháborúban jártasoknak szerintem extra-libabőrös lehet a mű, de mindenkit bátorítok némi újraolvasásra (nem akarok bőcsködni: nekem is hiányosak az ismereteim, a librettót sem voltak idegeim végigolvasni figyelmesen, de annak idején majdnem a vietnamos filmek szakértője lettem, úgyhogy legalább a korszak nem áll messze tőlem). Húsos darab, mindenesetre, főleg ha a történetet és a szövegkönyvet is melléolvassuk). Adams a hagyományos opera-zenekarhoz olyan hangszereket adott, mint szintetizátor, vagy szaxofon-szekció. Azzal "vádolják" ezt az operát, hogy minimalista, amiben a klasszikus operák ismerete után lehet némi valóság, de pont ezért választottam egy olyan részletet, amiről nem feltétlenül ez jut az ember eszébe. Az elnökné (a FLOTUS), azaz Pat Nixon egyik kirándulásáról szól a kínai vizit alatt. I am not a crook!

Vasárnapi jazz fusion - Return to Forever: Theme to the Mothership

Chick Corea egy ördögi billentyűs, amit némileg árnyal a tény, hogy bevallottan szcientológus. A tehetséget viszont nem lehet elvitatni. A legendás Miles Davisnál "iskolázott", majd más zenekarok után a hetvenes évek elején megalapította a nemkevésbé legendás Return to Forevert, ami kb. a fúziós jazz kvintesszenciája: nem engednek a hangszeres tudás és a komplexitás negyvennyolcából, de nem vesznek el annyira az improvizáció sűrűjében, és a hangzást is kicsit a nagyobb közönség ízléséhez igazítják (az egy másik dolog, hogy a közízlés negyven év után hová fejlődött). Roppant nehéz számot vagy albumot választani, mert egy nagyon magas, konstans színvonalon zenéltek, de mindegyiknek van valami külön zamata. A sci-fi viszont úgyis közelebb áll hozzám, így a harmadik, 1973-as Hymn of the Seventh Galaxy címűt pécéztem ki, ebben még enyhe pszichedelikus hatások is megjelennek, nem is beszélve az (űr)utazásról, amire ez a szám is utal. Persze, nem kell különösebb koncepciót melléképzelni, pláne hogy nincsenek dalszövegek, de talán a szcientológiás információ fényében jobb is. Mindenesetre Corea a lightosabb, naivabb verziót nyomatja, mindenféle pozitív üzenetekkel, úghogy nincs baj. Maga a kompozíció egy akkoriban tipikus elektrizált jazz-rock elektromos orgonával, szinte Santanás szólókkal, Stanley Clarke nagyszerű basszusjátékával, amiben mindenki megkapja a maga szólólehetőségét a sodró refrének között. Az albumon vannak funkysabb és latinosabb szerzemények is, ez viszont komorabb hangvételével elég jó egyensúlyban van.

Pénteki pszichedelikus poszt-rock - Red Sparowes: Buildings Began to Stretch Wide Across the Sky, And the Air Filled with a Reddish Glow

Szinte pofátlanul egyszerű akkordmenete van ennek a dalnak, de a nagyszerű hangszereléstől igazán elborult és kísértő (ha nem is kísérteties) hangulata lesz. Tipikus poszt-rock ez, ami szerintem hülye kifejezés, mert nincs még vége a rocknak (mint olyannak), hogy már azon túl levő új műfajokról beszéljük. Pszichedelikus rockzene ez is, csak egyrészt a picit drone-ozó, nagyon reverbes, belassult, texturált hangzástól és az óriási, szemi-narratív, csak több sorba tördelhető címek miatt hívjuk őket poszt-rocknak. Meg persze mert nincs dalszöveg, aminek én külön örülök, mert nagyon sokszor csak erőltetett, rímkereső kínlódásnak érzem a lyricset különböző - amúgy nagyszerű - zenék alatt, vagy horribile dictu valamiféle propagandának. A Red Sparowes amúgy egy los angelesi zenekar, mondhatni a műfaj (vagy inkább mozgalom) egyik félrerügyezett zenekara, kevés albummal, kevés mozgással (kár). Ennek a számnak (minimum) két felvett verziója van, a Gregor Samsával közösen kiadott első split albumon egy némileg finomabb és rövidebb változat található, ez pedig kicsit karcosabb, helyenként gyorsabb. Az igazán finom része pedig a második felében, három perc után kezdődik, na, az nagyszerű.

Vasárnapi jazz - Art Blakey: It's Only a Paper Moon

Bevallom, a jazzről, főleg a klasszikus értelemben vett jazzről a legnehezebb írnom - tulajdonképpen  az egész blognak valahol ez is az értelme, hogy rávegyem magam, megerőltessem magam, hogy úgy is odafigyeljek, hogy azután egy gondolatot képes legyek megformálni. Ez pedig három okból is nehéz, az egyik történelmi (tulajdonképp a jazz történetéről tudok a legkevesebbet, nem olyan exponált számomra mint amennyire pl. kölyökként betéve fújtam a Black Sabbath megalakulásának mítoszait), a második az én fülemmel kapcsolatos (hogy ti. kevés gyakorlatom van a jazz aktív, participatívabb hallgatásában), a harmadik pedig hogy amúgy is rohadt nehéz jazzről írni, mert az egész (főleg improvizáltságából eredően) annyira képlékeny, folyékony, és nem is feltétlenül komplikált, csak komplex. Hogy másképp fogalmazzak: a legkevésbé narratív zene, márpedig az én Wagnerre és progresszív rockra hangolt fülem szinte automatikusan fejezetekre és drámai mozzanatokra "bontja" a zenét. Szóval ilyen szinten is challenge. Szóvalakkor -- három történelmi dolog: a felvétel a legendás Blue Note jazzkiadónál jelent meg, érdemes ezeket vadászni még akár mp3-ban is, nemrég egy tonna ilyen felvételt töltöttem le vásároltam meg legálisan. A másik: a dal maga egy Broadway-darabhoz íródott a harmincas években és hamar jazz standard lett belőle, talán az Ella Fitzgerald-verziót többen ismerik. A harmadik: Art Blakey. Zseniális jazzdobos volt, a legnagyobbakkal való zenélés után alapította meg eme zenekarát, a Jazz Messengerst. Ahhoz képest ebben a Paper Moon-verzióban nem is türemkedik annyira előre a dob -- kivéve valahol a negyedik percet, ahol van egy nagyszerű, de rövidke szóló (ezekben mindig az a zseniális, hogy pontosan abba az ütembe érkeznek vissza, ahonnan elindultak). Természetesen rohadt nehéz felismerni az eredeti, sokkal lassabb verziót (igazából csak kiindulópontnak szolgál), de hát végülis ezért is jazz a jazz. Ja és imádom a nyitó, dob-basszus összjátékra ráfújt fúvóstémát a maga (nem zenei, hanem morális értelemben) hamiskás hangjaival.

Szombati vendégposzt - Stars Of The Lid: Requiem For Dying Mothers, Part 2

Mai meglepetésünk pedig a Svédbe csángált Emøke, a (joggal!) egyre felkapottabb Fáradt város hangjai kurátora, aki némi morbid felhangokkal ellátott vendégposztot írt nekem:

Ha instrumentális elektronikáról van szó, kevesen képesek olyan szintű melankóliába süllyedni (emelkedni?) mint a texasi Adam Wiltzie és Brian McBride (egykori) ambient-drone projektje, a Stars Of The Lid. Bátran merem állítani, hogy ez a fenséges kollaboráció nemcsak a vájtfülűeknek számít mérföldkőnek az ambient zene történetében (vagy megemlíthetjük a ’modern klasszikus’ címkét is, ha már amúgy is roppant trendi), hanem az is otthonra lel benne, akit amúgy hidegen hagy az elektronikus hangzásvilág. Szem (fül?) szárazon nem marad. Ezért felfoghatatlan számomra, hogy mégis oly kevesen ismerik őket az erdélyi prérin. Pedig ha szívesen átadod magad Henryk Górecki vagy Arvo Pärt dallamainak, akkor már csak egy lépésre vagy attól, hogy erre a következő szintre emelkedj. Ez a minimalista, mennyei drone-himnusz tökéletes betekintést nyújt Wiltzie és McBride munkásságába, melyben a vonós hangszerek könnyed elektronikával szeretkeznek a legfinomabb ambient műfajok leple alatt. Ha zenét választhatnék a saját temetésemre, akkor mindenképp azt szeretném, ha ezt játszanák, egy végtelenített loop formájában. Titkon remélem, hogy olyasvalaki is olvassa ezt a bejegyzést, aki majd jelen lesz ott és tenne is valamit az utolsó kívánságom érdekében. Köszönöm előre is.

Csütörtöki filmzene - Ernest Gold: Exodus

Ez a hétfői posztban szereplő eklektikus-szörfrockos-adaptáció eredetije, a hasonló című 1960-as film zenéje, amit az osztrák származású, meglehetősen sokoldalú alkotó, Ernest Gold írt. Azon "szerencsések" közé tartozott, akinek zsidó mivolta ellenére jól jött a náci anslussz: idejében meg tudott szökni Amerikába, ahol be tudott futni filmes és tévés zeneszerzőként, Golden Globe-ig és Hollywood Boulevard-os csillagig vitte az isten a dolgát, és ha jól számolom, kb. akkor halt meg, amikor a szüzességemet elveszítettem. Ez talán a legismertebb és legszebb darabja, de érdekes hogy eme filmhez írt zenéjének más mozzanatait is feldolgozták (vagyis sample-ezték), pl. Moby, aki némileg kívül esik jelen blog érdeklődési területén, de annyira gyakran hallani a számot, hogy mégiscsak belinkelem ide, illetve ide. Na de akkor a film főtémája, a hétfőivel összevetendő:

Hétfői progresszív - Secret Chiefs 3: Book T - Exodus

Trey Spruance egy nagyon érdekes figura, a Mr. Bungle-ben és a Faith no More-ban kezdte, aztán megalapította a saját zenekarát (vagy inkább zenekarait) a titokzatosan hangzó Secret Chiefs 3 név alatt. Nem véletlen az ezoterikus hangzás, a zenekarvezető állítólag az ilyesmire van rákattanva, mindenesetre nagyon avantgárd, nagyon eklektikus zené(ke)t csinálnak -- azért nem tudom eldönteni hogy többesszámot használjak-e, mert néha teljesen kaotikus, hogy akkor most melyik a "rendes" zenekar, és melyik a szatelitbanda, vagy hogy is van ez. De végülis nem számít. A szinte black metálos cséphadarástól az egészen finom instrumentális részekig mindenfélével előállnak, ez itt éppen egy patetikusabb filmzene-feldolgozás, Ernest Goldnak az Exodushoz írt score-ját bolondították meg egy kis szörf-hangzással, amire a nem teljesen rossz videoklip is rásegít (little known fact: egy Kukker-videót/számot is inspirált anno!). Csütörtökön jön a filmzene eredetije.

Szerdai metál - Anthrax: Burst

Kövezzetek meg, szerintem a John Bush-érában sokkal jobb volt az Anthrax, mint a "klasszikus" korszakban. Ez (Sound of White Noise) és a Stomp 442 a kedvenc albumaim, izmos a hangzás, punkos düh van benne, de viszonylag komplex dalszerkezettel, és a duhajkodásba befér egy-két dallam is. És van humorérzékük a csávóknak, ami kevés metálzenekarról mondható el, ebben a műfajban illik komolyan venni magadat :D Ez egy jó cséphadarós, többvokálos szám abból a korszakból, amikor a Nirvana miatt temetni kezdték a metált.