Szombati meglepetés - sZempöl: Dilinkó

Azért, mert ha már volt Uriah Heep (mint szentgyörgynapi fellépők), akkor legyenek a miénkek es, hiszen ők is fellépnek (este tízkor!). Mondjuk ez nem újdonság, nem kell különösebben szemfüles legyél, hogy elkapd őket valahol Szentgyörgyön, Kolozsváron vagy Váradon. De nemcsak ezért posztolom őket a szombati szuprizás szlotban, hanem mert ügyes zenészek és nagyon jó arcok, személyesen ismerem és szeretem nagyrészüket, s többükkel is volt alkalmam zenélni a ZUG-ban, s azok a jamek is mindig jól telnek. Mna ennyi.

Pénteki space - Tim Blake: New Jerusalem

Tim Blake-t nagyjából a Hawkwind miatt ismerem. Az érdekes az, hogy noha ott volt a legendás zenekar születésénél hangmérnökként, csak jó tíz évvel később lett ő is tag. Szintetizátorokon és egyéb derivátumokon játszik, de a szívünknek oly kedves, sci-fi-jelleget adó theremint is kezeli. Ez egy nagyszerű album nagyszerű, több mint negyedórás dala, amit William Blake verse ihlettett - ugyanaz a William Blake, aki Jarmusch legjobb filmjében, a zseniális Dead Manben a főhős figurájához kölcsönözte a nevét (és habitusát? :D). Sistergő űrhangok, gurgulázó szinti, olvadékony theremin-(jellegű)-futamok és még egy nagyszerű dallama/refrénje is van, mondanivalóval, a ritmus lüktetése pedig organikus, nem egy ritmusszekció által van a darabra erőltetve, a perkúció csak finoman húzódik meg a háttérben. Olyan hosszú nóta, hogy a végére meg is lehet tanulni a refrént kívülről.

Csütörtöki filmzene - The Plugz: Reel Ten (Repo Man)

Mondjon bárki bármit, Alex Cox egy nagyszerű rendező (lehetett volna, ha kicsit kompatibilisebb lett volna a stúdiórendszerrel, vagy inkább a stúdiórendszer vele), és nagyszerű érzéke van filmzene-válogatáshoz, illetve íratáshoz, főleg ha olyan haverjai vannak, mint Joe Strummer (a The Clash-ből), vagy ez a rövid ideig élt, Los Angeles-i latino-punk-zenekar, a The Plugz (kb: A dugaszok). A Repo Man volt talán a legsikeresebb filmje, egy disztópiájában is humoros, "szociális érzékenységű" sci-fi. A soundtrack-album pedig olyan punk-, vagy punk-közeli alkotók/zenekarok darabjaiból állt össze, mint Iggy Pop vagy a Black Flag, a számok közti űrt pedig az említett The Plugz töltötte ki, néha "sima" punkdalokkal, vagy pl. olyan instrumentális, inkább egy beszívva szörf-rockozó Morriconéra emlékeztető, kis hangulatos darabkákkal, mint pl. ez itten. Az egy dolog, hogy tökéletesen illik a filmhez (még némi kis sci-fi-s szintetizátor is belefért), de önmagában is működik. Meg is szűnt a zenekar a film piacra kerülése után.

Szerdai rock - Uriah Heep: Return to Fantasy

Kamaszkorom egyik kedvencei (ugye, Pistuka?), és a hétvégén tiszteletüket teszik a Szent György Napokon, úgyhogy nem is tudnék nem Jurájáhippet posztolni ma. Ráadásul azért is szimpatikusak, mert a hivatalos honlapjukon a turnédátumoknál nemcsak románul szerepel becses városunk neve, hanem magyarul is - s már ennyivel is faszábbak, mint az egész marosvásárhelyi nómenklatúra. Na de még azért sem az Easy Livin'-t vagy a Gypsy-t linkelem be (főleg hogy ezeket biztos elnyomják majd szombaton), hanem ezt a sci-fi-soundtrackbe is beillő, überdallamos, elszállós, de mégis roppant fogós darabot. Thereminre hasonlító hangokkal indul, majd belép a pulzáló, bólogatásra ingerlő ritmus (John Wetton itt került be bőgősnek a zenekarba), amire nagyszerűen rákúsznak a zseniális torkú, de rettenetesen hülye hajú, és sajnos idejekorán eltávozott David Byron többszólamú vokáljai (halála után nem igazán tudtak nagyon klasszikus albumokat készíteni már). Találkozunk Szengyörgyön, addig meg lehet tanulni a szöveget.

Keddi kortárs klasszikus - Penderecki: String trio (Vivace)

Maradjunk akkor a lengyeleknél: Krzysztof Penderecki egész picivel a múlt héten posztolt Górecki előtt született, csak tőle eltérően még életben van, ezért is könnyű ráfogni, hogy ő a legnagyobb élő lengyel zeneszerző. Penderecki operákat is írt, meg nagyon sok filmben használták a zenéjét, s Góreckitől eltérően nem szakított végleg a diszharmóniával: ez a darab pl viszonylag késői, 1991-ből származik, amikor a mester már alaposan befutott. Három vonósra volt írva, természetesen többféle előadásban hozzá lehet férni, tessék rákeresni. Miért pont ezt posztoltam ma? Mert ilyen kedvem van: dühös, harapós melankólia, ami az istennek sem akar melódiában feloldódni, hiába várja a kedves hallgató, legfeljebb néha alattomosabb mederben csordogál. Ha torzított gitárokkal játszaná el valaki, a thrash-rajongók megbolondulnának érte.

Hétfői progresszív - Patrick Moraz: Intermezzo/Indoors/Best Years of Our Lives

A svájci Moraz egy roppant tehetséges billentyűs, akinek a saját munkáit valamiért kevéssé ismerjük, inkább arról híres, hogy a legendás Yesben tolta vagy két évig Wakeman távozása után, aztán a Moody Bluest segítette ki. Ez a beszúrt darabka az első, The Story of I című 1976-os albumáról származik, ami rögtön a Yes-korszak után jelent meg, és a jazz- meg Rick Wakeman-gyökerek mellett a legszembetűnőbb a barokkos és latinos hatás, a szinte gyermeki játékkedv és változatosság. Először csak egy háromperces darabot akartam beszúrni, aztán megláttam, hogy valaki feltöltött három számot egyben (amiben van logika, hiszen a korszak szellemiségéhez híven ezek egybeolvadnak), s ennek kölön örülök, mert az említett latinos vidámkodástól hamar eljut egy csomó virgázáson keresztül a nagyon finom melankóliáig, amire akár még összebújósan táncolni is lehetne. De nem fogunk. Az egész album amúgy egy roppant tarka és vidám, erősen virtuóz progresszív rock az aranykor végéről.

Vasárnapi jazz/fusion - Perigeo: Grandangolo

Ki se találnád a név alapján, de ez egy olasz zenekar (volt), és a kornak jellemző poszt-májlszdévisz fúziós jazz-rockot nyomtak, ami igazából némileg közérthetőbb, torzított gitárokra rászólózott billentyű- és egyéb futamokat jelentett, időnként disszonanciába és káoszba futva, csak hogy mindenki nagy kielégülésére feloldhassák őket. Nagyon hetvenes évek, nagyon kellemes, nagyon valószínű, hogy vissza fognak még térni ebbe a blogba, mert rossz zenét sohasem csináltak (pár kortársuktól eltérően). Ez az Azimut című bemutatkozó albumukról származik, 1972-ből, s már a címe is kedves: nagylátószöget jelent (legalábbis számomra :D).

Szombati elektronikus szintipop szurpriza - M83: Skin of the Night

Egy, a szívemnek nagyon kedves ember hallgatott sok M83-at a másik szobában, s persze hogy akkor büdös volt. Csak miután lelépett szerettem meg ezt a zenét. Nem én vagyok az Electric Castle célközönsége, de ha ezeket a franciákat elhoznák, akkor lehet befizetnék. Ez így szombatra épp tökéletes, pláne hogy az album címe is Saturdays = Youth. Elbambulós, hátrafekvős, elvágyódós, kellemes.

Pénteki space - Cybotron: Colossus

Ez egy ausztrál zenekar (tudod, ahol a víz fordítva örvénylik le a lefolyón :D), és a Kraftwerk már láthatólag a Föld másik felén is pusztított, nagyon megihlette ezt az elektonikus duót is. Ez a második, a számhoz hasonló című albumuk, 1978-ból, és noha egyesek másként címkéznék, nálam simán kimeríti a pszichedelikus zene fogalmát. Csak akkor még másképp csinálták. Kellemesen bizsergő szintiszólamok, a viszonylag hosszú számnak csak a közepén jön be a pulzáló ritmus, akkorra már egyfajta "refrén" is kialakul. S a végére jön a hab a tortán: a szinte robotikus riffre jön rá a... szaxofonszóló! Ez az, bazmeg.

Csütörtöki filmzene - Riz Ortolani: Fratello Sole, sorella Luna

Riz Ortolani egy olasz filmzenei zseni volt, aki viszont valamiért a nagyközönség számára megbújik Ennio Morricone mögött, pedig műfajilag talán többfelé tudott kalandozni. De ha nem is kalandozott többfelé, a nagyszerű dallam per filmzene arány elég magas nála, kevés töltelék-soundtracket csinált. Ez itt a azonos című (Nap testvér, hold nővér) című Zeffirelli-film dala. Több verzió is létezik belőle, egyik szebb, mint a másik. Ebben épp nincsenek dobok, amitől a másik verzió "rockballadásabb" jelleget kap, de cserébe bakelitről van rippelve, így aztán még a recsegést is lehet élvezni az andalító, tipikus olasz dallamok mögött. Alatt. Mellett. Felett.

Szerdai metál - Anthrax: Burst

Kövezzetek meg, szerintem a John Bush-érában sokkal jobb volt az Anthrax, mint a "klasszikus" korszakban. Ez (Sound of White Noise) és a Stomp 442 a kedvenc albumaim, izmos a hangzás, punkos düh van benne, de viszonylag komplex dalszerkezettel, és a duhajkodásba befér egy-két dallam is. És van humorérzékük a csávóknak, ami kevés metálzenekarról mondható el, ebben a műfajban illik komolyan venni magadat :D Ez egy jó cséphadarós, többvokálos szám abból a korszakból, amikor a Nirvana miatt temetni kezdték a metált.

Keddi kortárs klasszikus - Górecki: Miserere

Henryk Górecki egy lengyel zeneszerző volt. Életművében volt egy hatalmas törés: avantgárd, disszonáns minimalizmussal kezdte, a hetvenes években viszont átváltott az ún. szent minimalizmusra (én is most hallottam ezt a fogalmat először, nyugi). Az óriási kórusra írt Miserere ilyesfajta kórusmű, születésem évében (1981) írta, a Szolidaritás mozgalom elleni kormányzati megtorlásokra reakcióként. Nem is lehetett hallani jópár évig. Természetesen többfajta verziója fellelhető, ezt most konkrétan a chicagói szimfonikusok kórusa adja elő egy ottani templomban. Mondani sem kell, gyönyörű, angyali szerzemény, nyugodtan el lehet tekinteni születésének mindenféle politikai körülményétől. Érdemes figyelni viszont a vége felé felerősödő, a légies szépséggel kontrasztba lépő, nyomasztóvá váló Domine! hangokra, ami valahol elég szépen kifejezi az "istenfélő" fogalmunkat.