Szombati meglepi folk - Roy Harper: Freak Street

Azoknak, akik számára a folkzene betépett hippiket, vagy legfeljebb korai Bob Dylant jelenti: volt a briteknél egy erős és izgalmas mozgalom a hatvanas-hetvenes években, irtó jó folk(os) zenészekkel, akik nagyjából feleslegessé is tették ezt a műfaji címkézést. Roy Harper talán az egyik legfontosabb trubadúrja a zsánernek, s talán nem is ez a legismertebb vagy legjobb albuma (a minőség mindenképp elég hullámzó), de ez a szám zárja az albumot, s nagyjából minden megtalálható benne, mint ami az előző számokban. Végül nem az albumzáró és albumcímmel azonos Come Out Fighting Ghengis Smith címűt raktam be, mert letörölték a youtubról és dög voltam feltölteni máshova. Helyette itt van az albumnyitó szám, ami nagyszerű, és még rövid is. Figyelem, dilis narrációt is tartalmaz nyomokban. Ha valaki beszerezné, mindenképp a remastered CD-verziót szerezze meg, jobban is szól, mert van rajta csomó nagyszerű bónuszdal.

Pénteki space rock - Eloy: Through A Somber Galaxy

Egy Pink Floyd-klónnak indult német zenekar az Eloy, de hamar túlléptek ezen a címkén, sőt, a kor tipikus kraut-rockos szanaszét improvizálásán és eklektikusságán is, s egy nagyon feszes, nagyon egyedi space-hangzást hoztak létre, amihez passzoló képi és szövegvilág is jött, az egyik legjobb zenekar a témában, ha néha túl "németes" is a hozzáállásuk. A hetvenes években nyomták ki a legjobb cuccaikat, ez már az aranykor vége feléről származik, rögtön születésem utánról, s amint az album címe is jelzi (Time to Turn), egy kicsit modernizáltak, egyszerűsítettek a formulán, ami viszont nem jelenti azt, hogy rosszabbakká váltak volna. Marad az űr-téma, a kellemesen és tisztán bummogó basszus, amire fennséges szintitémák és theremin-szerű szólamok jönnek. A közepe felé pedig jön a torzított gitárszóló. Szinte slágeres ez a szám, és valamilyen szinten meg is előlegezi a nyolcvans évek szintetizátor-őrületét. Az egyetlen, ami ráfért volna a zenekarra (késő bánat), egy jobb énekes (s mégcsak nem is a darabos kiejtésével van bajom). Az érdekes az, hogy nem feltétlenül űrhajós utazás ugrik be számomra róla (ha már), hanem autókázás, van olyan jó vezetős muzsika mint az Autobahn :D Természetesen rohadt nehéz válogatni az Eloy-életműből, de még erről az albumról is, elég konstans minőséget tudtak produkálni. Na jó, a következő albumtól kezdve talán mégsem annyira, de azért azokat is jó hallgatni.
(Igen, nem fogom erőltetni a napi posztolást, annyi olvasója úgysem lett a blognak, inkább jobban válogatok majd, ez van.)

Vasárnapi elektromos jazz - Allan Holdsworth: Metal Fatigue

Allan Holdsworth. A gitáros faszi, aki nemcsak bekapcsolta a torzítót, hanem rendesen továbbgondolta a jazz, rock és elektronika viszonyát a nyolcvanas években, olyan dolgokat rittyentett ki, amit addig senki, s sokakkal ellentétben nem szégyellte hogy másféle zenéket is hallgat. Ez az első albumának nyitószáma, még éneksáv is van rajta. Akinek beugrik a legendás UK című zenekar, az azért nem téved nagyon, Holdsworth ott kezdte, olyan legendás arcokkal mint Bruford vagy Wetton. Nem papolok sokat, mert dögmeleg van, tessék meghallgatni és kész. Esetleg még annyi, hogy más zenekarok ebből az egy számból csináltak volna egy egész albumot :D

Szombati meglepetés - 10cc: Don't Squeeze Me Like a Toothpaste

A 10cc a legszebb ellenpélda arra a maximára, miszerint minden popzene bunkó, exploitatív és idióta tuskóknak csinálják, táncolás végett. Ez egy igen intelligens zenekar, lírikailag, (stúdió)technikailag és zeneileg egyaránt, sőt, az albumborítóikat meg egyetemen kéne tanítani, mindamellett nem tudom jobban jellemezni zsánerileg, csak popzeneként. Ez a szám a Deceptive Bends című albumról van (megintcsak nagyszerű borító), és mint szinte minden számuk, fogyasztható tánczeneként is, de ugyanakkor valamiféle gonosz, ironikus, szubverzív poén is. Nem kommentálom többet, tessék meghallgatni és elolvasni, és az összes többi albumukat is fogyasztani. Nagyszerűek, nem csoda hogy fel-felbukkannak kböző hollywoodi filmek nosztalgiázó soundtrackjében is.

Pénteki pszichedelikus - Rick Wright: Reaching for the Rail

Wright a Pink Floyd oszlopos tagja volt, de kissé megbújt Gilmour és Waters árnyékában, az új (kellemes, de nem nagy vaszizdasz) albumot sajnos már nem is érhette meg. Billentyűs volt, de sok korai Floyd-számban énekelt is. Azt, hogy mivel is járul hozzá a Pink Floyd hangzásához és dalaihoz, talán úgy lehet a legjobban felmérni, hogyha meghallgatjuk a szólóalbumait. Kettő van belőle, sok-sok év kihagyással jelentette meg őket. Ez az 1996-os Broken China címűről van, és a Pink Floydnak a kevésbé vicces-himnikus, inkább patetikusan csöndesebb, későbbi, elszállósabb oldalát mutatja, akár lehetne a Fal egyfajta folytatása is, pszichológiájában mindenképp. Eme számnak már a tempója is tipikusan Floydos, de valahogyan mégis teljesen másvalami lesz belőle, és ki sem találnád, ki énekli a női vokált az elején: Sinéad O'Connor (aztán átveszi maga Wright). A felesége depressziójáról írta ezt a koncept-albumot amúgy, talán ezért is passzoló a női énekhang ide. Ilyenkor esik le, hogy egy legendás zenekar felbomlása vagy szüneteltetése talán nem is mindig rossz ötlet, mert ilyenkor a tagok mindegyike ki-kidob egy-egy szólóalbumot, amelyek közt igazi gyöngyszemek vannak. A Pink Floyddal is így van ez, a Waters, a Gilmour és a Barrett albumai mellett a Wrightéi is nagyszerűek, talán az egyszem Nick Mason-album lóg ki a sorból.

Csütörtöki filmzene - Dentist (Little Shop of Horrors)

Jó nagy kihagyás (hosszú és izzadós TIFF) után már megint filmzene, mert miért is ne. Ez kicsit amúgy kakukktojás, hiszen musicalből van, aminek Broadway-adaptációja is van, s többek közt pont a zene miatt volt érdemes remakelni a Roger Corman-féle klasszikust. Nehezemre esik visszazökkenni a TIFF előtti rutinba, úgyhogy sok szót nem fosok, íme, hallgasd meg, nagyon jól lehet röhögni rajta, főleg ha videoklipként nézed, a képekkel együtt. Steve Martint nem nagyon állhatom, de itt nagyon jól működik. Egy családkompatibilis horror-musical, szóval nincs hogy ne lehessen imádni. Sajnos a minőség borzasztó, de hátha megjön a kedved a teljes filmhez.

Csütörtöki filmzene - Jack Nitzsche: Starman

Holnap keződik a TIFF, úgyhogy tökéletes alkalom filmzenével búcsúzni, legalábbis tíz napra -- mert ez szokott lenni az év legintenzívebb tíz napja számomra, ezalatt most szünetel a Tran(s)zisztor blog, utána folytatom. Ez a filmzene több okból is kedves a számomra. A Csillagember volt az egyike a kevés alkalmaknak, amikor az egész családunk együtt ment el moziba valamikor a kilencvenes években, amíg még létezett mozi Szentgyörgyön (nem sokkal később bezárták). Aztán meg John Carpenter  filmje (habár ezt akkor nem tudtam még), akit azóta már defaultból szeretünk -- ez amúgy egyike a nagyon kevés filmeknek, amiben csak rendező volt, s nem forgatókönyvíró és zeneszerző is egyben, ahogy általában lenni szokott. Aztán meg Jeff Bridges miatt, akinek talán ez az egyik legjobb karaktere, igazán ráillik az ufó-szerep, mindig is furán viselkedett, s ebben a filmben ez legalább a cselekmény része. A darab maga a korszak tipikus elektro-szimfonikus varázslata, afféle Vangelis-farvizeken úszó darab, de női kórussal, egy nagyon erős témával, ami időnként visszatér a filmben, kulcsjelenetekben, ahogy az lenni szokott. A szerző Jack Nitzsche amúgy zenei producer is volt (pl. Neil Younggal is dolgozott, annyira, hogy ideig-óráig a Crazy Horse tagja és szerzője is volt), de több nagyszerű filmzenét is írt a hetvenes-nyolcvanas években (Ördögűző, Száll a kakukk... stb), mégis ez a kedvencem tőle. Felemelő darab, pláne annak ismeretében, hogy a főhős egy adott ponton tényleg konkrétan felemelkedik... de nem akarok szpojleres lenni, ha nem láttátok, nézzétek meg. Folyt. köv. TIFF után: kb. jún 9, kedd.

Szerdai hard rock - Saigon Kick: Colors

A Saigon Kick egy amerikai hajrock-zenekar volt, ami a nagy glam-korszak vége felé alakult meg, s akkor lettek némileg sikeresek, amikor már rég mindenki Nirvanát hallgatott. Ez a szám az első, 1991-es albumukról származik, s nagyon sokat nem tudok elmondani róla, kivéve hogy egy elfeledett, egyszerű gyöngyszem, műfajában tökéletes, és hogy mindig jókedvem lesz tőle. Nemrégi születésnapomon suhantam az éjszakában a biciklin és közben ez a szám ment endless repeatben. És jó volt. Lendületes, fiatalos, a verze alatt megpihenő fenyegető szintihang ellenére is optimista. Ennyi.

Keddi kortárs opera - John Adams: I Don't Daydream (Nixon In China)

Az opera az emberek 99.99% százalékának rizsporos Rigoletto- és Valkűrök-részleteket jelent áriázó kövér nénikkel és sznob pezsgőspoharakkal. Ha egyáltalán jelent valamit. Ami roppant nagy kár. Mert történnek olyan izgalmas dolgok is a szemünk láttára, mint pl. John Adams, Philip Glass, sőt még kicsiny hazánkban is mutatnak be mindeddig nem hallott kortárs operákat (Selmeczi György: Bizánc). Ez most épp egy azóta már klasszikussá érett mű, a Nixon in China, amit 1987-ben mutattak be (még a címszereplő életében), de a politikai részétől hadd kíméljük meg most magunkat, úgysem igazából arról szól, hanem tényleg, konkrétan Nixon elnök 1972-es kínai útjáról. Hidegháborúban jártasoknak szerintem extra-libabőrös lehet a mű, de mindenkit bátorítok némi újraolvasásra (nem akarok bőcsködni: nekem is hiányosak az ismereteim, a librettót sem voltak idegeim végigolvasni figyelmesen, de annak idején majdnem a vietnamos filmek szakértője lettem, úgyhogy legalább a korszak nem áll messze tőlem). Húsos darab, mindenesetre, főleg ha a történetet és a szövegkönyvet is melléolvassuk). Adams a hagyományos opera-zenekarhoz olyan hangszereket adott, mint szintetizátor, vagy szaxofon-szekció. Azzal "vádolják" ezt az operát, hogy minimalista, amiben a klasszikus operák ismerete után lehet némi valóság, de pont ezért választottam egy olyan részletet, amiről nem feltétlenül ez jut az ember eszébe. Az elnökné (a FLOTUS), azaz Pat Nixon egyik kirándulásáról szól a kínai vizit alatt. I am not a crook!

Hétfői progresszív - Wishbone Ash: Vas Dis

Ez a zenekar kicsit kakukktojás. Ugyan a nagy progresszív robbanással indultak ők is, de az első három, csak egész picit kísérletező album után egyre inkább rádióbarát rockzenét kezdtek játszani (s teszik a mai napig is, meglepő energiával és frekvenciával). Ami nem baj, csak egy más blogra tartozik. Ez a szám viszont a második albumukról (Pilgrimage, 1971) származik, amikor még jókedvűbb és experimentálisabb kedvükben voltak, és azonkívül hogy nagyon pörgős és szórakoztató, van egy titka: egy 1963-as amerikai jazzfelvétel feldolgozása. A humor abban csapódik le, hogy a fúvósok helyett szájjal játsszák a melódiát a gitárra, nagyjából olyan stílusban, ahogy bárki az utcán, zsebretett kézzel, a dalszöveg ismerete nélkül szokott dúdolni. És ettől kibaszottul vicces, fülbemászó, szinte lakodalmas lesz, mialatt a basszusgitár azért rotyog rendesen a dobokkal együtt az alapban. Ja, és utána illik meghallgatni az eredetit, ide kattintva.

Vasárnapi jazz fusion - Return to Forever: Theme to the Mothership

Chick Corea egy ördögi billentyűs, amit némileg árnyal a tény, hogy bevallottan szcientológus. A tehetséget viszont nem lehet elvitatni. A legendás Miles Davisnál "iskolázott", majd más zenekarok után a hetvenes évek elején megalapította a nemkevésbé legendás Return to Forevert, ami kb. a fúziós jazz kvintesszenciája: nem engednek a hangszeres tudás és a komplexitás negyvennyolcából, de nem vesznek el annyira az improvizáció sűrűjében, és a hangzást is kicsit a nagyobb közönség ízléséhez igazítják (az egy másik dolog, hogy a közízlés negyven év után hová fejlődött). Roppant nehéz számot vagy albumot választani, mert egy nagyon magas, konstans színvonalon zenéltek, de mindegyiknek van valami külön zamata. A sci-fi viszont úgyis közelebb áll hozzám, így a harmadik, 1973-as Hymn of the Seventh Galaxy címűt pécéztem ki, ebben még enyhe pszichedelikus hatások is megjelennek, nem is beszélve az (űr)utazásról, amire ez a szám is utal. Persze, nem kell különösebb koncepciót melléképzelni, pláne hogy nincsenek dalszövegek, de talán a szcientológiás információ fényében jobb is. Mindenesetre Corea a lightosabb, naivabb verziót nyomatja, mindenféle pozitív üzenetekkel, úghogy nincs baj. Maga a kompozíció egy akkoriban tipikus elektrizált jazz-rock elektromos orgonával, szinte Santanás szólókkal, Stanley Clarke nagyszerű basszusjátékával, amiben mindenki megkapja a maga szólólehetőségét a sodró refrének között. Az albumon vannak funkysabb és latinosabb szerzemények is, ez viszont komorabb hangvételével elég jó egyensúlyban van.

Szombati poén - Z'Zi Labor: Honky Tonk Woman

Általában vett bajom a magyar (pop)zenével, hogy a dalszövegek szintjén vagy túl komolyan veszik magukat, vagy túlságosan elpoénkodják az egészet és faszravevés (vagy faszverés) lesz belőle. A Zizi (vagy Z'Zi) Labor a nyolcvanas évek magyar popzenéjének egyik idegesítő jelensége volt, abból az átkos korból, amikor a nómenklatúra határozta meg, hogy az emberek milyen popzenét kell szeressenek, és a Vasfüggöny nagyon sok amúgy zseniális magyar zenét elzárt a Nyugat kíváncsi fülei elől. Hogyha idegesítő, akkor miért posztolom? Mert valahogy mégiscsak működik: nem lehet nem röhögni rajta, s azt is megmondom, miért: mert egy igazi, full-autentikus falusi asszonykórust (Veresegyházáról) használtak fel a refrénhez. Persze az összhatás a dilis videoklippel teljes, fogyasszátok egészséggel, de még mielőtt mosolyogva állnátok fel a sokszáz dolláros, méregdrága hangfalak elől a dal végeztével, jusson eszetekbe: ezeket nyomatták, holott voltak olyan zenekarok Magyarországon, mint pl. a Beatrice. Na de mindegy, legalább vicces.

Pénteki pszichedelikus poszt-rock - Red Sparowes: Buildings Began to Stretch Wide Across the Sky, And the Air Filled with a Reddish Glow

Szinte pofátlanul egyszerű akkordmenete van ennek a dalnak, de a nagyszerű hangszereléstől igazán elborult és kísértő (ha nem is kísérteties) hangulata lesz. Tipikus poszt-rock ez, ami szerintem hülye kifejezés, mert nincs még vége a rocknak (mint olyannak), hogy már azon túl levő új műfajokról beszéljük. Pszichedelikus rockzene ez is, csak egyrészt a picit drone-ozó, nagyon reverbes, belassult, texturált hangzástól és az óriási, szemi-narratív, csak több sorba tördelhető címek miatt hívjuk őket poszt-rocknak. Meg persze mert nincs dalszöveg, aminek én külön örülök, mert nagyon sokszor csak erőltetett, rímkereső kínlódásnak érzem a lyricset különböző - amúgy nagyszerű - zenék alatt, vagy horribile dictu valamiféle propagandának. A Red Sparowes amúgy egy los angelesi zenekar, mondhatni a műfaj (vagy inkább mozgalom) egyik félrerügyezett zenekara, kevés albummal, kevés mozgással (kár). Ennek a számnak (minimum) két felvett verziója van, a Gregor Samsával közösen kiadott első split albumon egy némileg finomabb és rövidebb változat található, ez pedig kicsit karcosabb, helyenként gyorsabb. Az igazán finom része pedig a második felében, három perc után kezdődik, na, az nagyszerű.

Csütörtöki filmzene - Ennio Morricone: Il grande silenzio

Ennio Morricone sokak számára A filmzeneszerző, az emberek többsége ha mást nem is tud megemlíteni amikor rákérdeznek filmzeneszerzőkre, őt biztosan igen -- és joggal. Többféle zsánerhez írt (és ír, folyamatosan, 86 évesen is!!) zenét, de a legemlékezetesebbek valószínűleg a hatvanas évek legendás spagetti westernjeihez írt témái. Ezek közül is (talán) a leggönyörűbb az 1968-os Il grande silenzio (A halál csöndje) című Corbucci-filmhez írt soundtrackje (főszerepekben Trintignant és Klaus Kinski). Mintha nem is westernfilmhez készült volna, hanem egy romantikus, szívszaggató kamaradrámához, ahol az egymástól fényévekre levő szerelmesek szenvednek izzadt, hagymázas éjszakáikon. Holott eme nyitótéma alatt éppen hogy egy téli tájban ügető lovas képét látjuk (plusz a feliratokat), s csak a zene drámai csúcspontján ér elég közel a lovas a kamerához, hogy talán-talán felismerhessük, ki az, de a szegény túlkínzott ló nem bírja a szügyig érő havat, és bedobja a törölközőt (csak azért nem azt a verziót linkeltem be, amelyik direkt a filmből van kivágva, mert még az áltag jutub-minőségnél is szarabb a hangja). Ez a képsor teljesen átírja a zenét, a sistergő vonósokról máris a jegesen húzó Nemere bőr alá hatoló fúvása jut eszünkbe. Ja várj, akkor ezért vagyok libabőrös mindig amikor ezt hallom?

Szpesöl edisön: theme for an imaginary festival

Nagyszerű dolognak tartom az utóbbi időben európai színvonalúra megszervezett fesztiválokat Erdélyben, Kolozsvárott. Semmilyen irigység nem motivál tehát, de mégiscsak összeállítottam egy fiktív fesztivált az én ízlésem szerint. Próbáltam minél fiatalabb és/vagy működő zenekarokat válogatni, akiknek van albumuk/turnéjuk/bizonyítanivalójuk. És hát persze pár jó arc öreg, akik díszmeghívottként mesterkurzust tartanak, ahogy az kell. No dancing!!!

Szerdai metál - Iommi: Flame On

Tony Iommit valószínűleg nem kell bemutatni, a Black Sabbath alapítója és oszlopos tagja, ő az egyetlen, aki mindig is tagja volt a zenekarnak, rockzenei műfajok és szubzsánerek atyja, egyszerű (hiányzik pár ujja), de felismerhető stílusával gitárosok generációit inspirálta. 2000 kürül, amikor a Sabbath döglődni kezdett (illetve dehogyis, már nagyon rég döglődött), lépett az öreg egy merészet: csinált egy nagyon is kortárs albumot, amire (kihasználva élő legenda státuszát) meghívta az akkori alternatív/nu/rock/metál/stb. legfelkapottabb, legizgalmasabb énekeseit, minden számhoz másvalaki adta a hangját (sőt, nemcsak a hangját, hanem pl. pont ebben a számban még a Queen gitárosától is vannak elrejtve gitárszóló-darabkák), s minden hanghoz kicsit hozzáigazította saját jó öreg stílusát is. Ebben a számban épp a The Cure-os Ian Astbury énekel, de csicsereg az albumon Skunk Anansie (hová tűnt azóta?), Dave Grohl, Serj Tankian, Henry Rollins, s az azóta elhunyt Peter Steele is. Szóval tényleg díszes, fasza, válogatott társaság, az egész album kurvajól szól, szinte nincs is gyenge pontja, nehéz is volt választani, aztán végül ez lett a beleszarós, dögös attitűd (meg Brian May) miatt. Szimpatikus, hogy a már akkor ötvenéves Iommi merészen használ mindenféle, saját maga által inspirált zenészektől (vissza)lopott hangzásokat, megoldásokat, itt pl. mintha kicsi Soundgarden is felbukkanna, de a lehangolt, sistergően súlyos, picit futurisztikus bevezetőből akár az industrial bandák is beugorhatnak a nagyérdeműnek. Végülis tök egyszerű rockdal, klasszikus szerkezettel, de nem tudom nem mozgatni a fejemet, mikor hallom.

Keddi kortárs klasszikus - Ola Gjeilo: The Spheres

A kolozsvári Melodeus kórus előadásában hallottam először ezt a darabot, és egyből megtetszett, magasan kiemelkedett a repertoárjukból. Sajnos, nem tudom hogy lenne felvételük róla, így ezt a youtube-on talált, de nagyszerű verziót tudom beposztolni (a Phoenix Chorale nevű kórus előadásában, akik -- ha jól sejtem -- az arizonai Phoenix város kórusa lehetnek). A norvég Ola Gjeilo amúgy talán a legkortársabb kortárs klasszikus szerző az eddig általam posztoltak közül, pofátlanul fiatal, nálam mindössze 3 évvel idősebb. Northern Lights nevű kórusműve és ez, a Szférák tűnik a legismertebbnek tőle. Érdekessége, hogy egy cudarul ateista ország fiaként régi latin vallásos szövegekre ír teljesen új és gyönyörű dallamokat, ebben épp a Kyrie eleison (na jó, ez pont görög) hangzik el. Őszintén, sok köze szerintem nincs az Uram, irgalmazz szintagmához, de nem is kell legyen, ez csak egy ürügy egy igazán angyali és légies, minimalista kórusműhöz. Ha a cím felől közelítjük meg (szférák, égitestek), sokkal több értelme van, afféle univerzumban vándorló hangok zenéje ez, csillagok sóhaja. Az élet csodaszép című Frank Capra-film elején levő csillagos jelenet jut eszembe róla, de szerintem akár Kubrick is használta volna az Űrodüsszeiához.

Hétfői progresszív - Gnidrolog: Social Embarrassment

A rettentő hülye nevű Gnidrolog* zenekart a hetvenes évek eleji nagy brit progresszív robbanás dobta a felszínre, sokáig nem maradtak ott, a második album után szét is mentek (majd megjelent évtizedekkel később még valami tákolmányuk). Ez a szám a második, kiforrottabb Lady Lake című 1972-es albumukról van, amiről igazából elég nehéz volt választani, mert elég szép, egységes album amolyan Gentle Giant- és Van Der Graaf Generator-stílusban, de elég eredeti, eklektikus ötlettel. Ami feltűnő, az a műfajban nem annyira gyakori fúvósok használata, ráadásul többféle van belőlük. Az eklektikus hangzást a kicsit csiszolatlan, de kellemes hangú énekhang teszi érdekesssé: van a komor, alaposan kidolgozott, komplex szerkezetű, nagyon gentlegiantos számban egy-két izgalmas énekharmónia. A végére torzított hömpölygéssé, kellemes, belefeledkezős káosszá alakul. Az albumról még a Ship című, balladisztikusabb szám is érdekes.

* Az egyik koncertfelvételt azzal kezdik, hogy elmagyarázzák, hogy "this is a silly name, because we are silly people", és ez végülis összefoglalja a korszakot: a komor zsenialitás és hangszeres tudás keveredik a néha teljesen gyerekes kísérletezéssel, ettől volt nagyszerű a progresszív rock, amíg még annak lehetett hívni.

Vasárnapi jazz - Art Blakey: It's Only a Paper Moon

Bevallom, a jazzről, főleg a klasszikus értelemben vett jazzről a legnehezebb írnom - tulajdonképpen  az egész blognak valahol ez is az értelme, hogy rávegyem magam, megerőltessem magam, hogy úgy is odafigyeljek, hogy azután egy gondolatot képes legyek megformálni. Ez pedig három okból is nehéz, az egyik történelmi (tulajdonképp a jazz történetéről tudok a legkevesebbet, nem olyan exponált számomra mint amennyire pl. kölyökként betéve fújtam a Black Sabbath megalakulásának mítoszait), a második az én fülemmel kapcsolatos (hogy ti. kevés gyakorlatom van a jazz aktív, participatívabb hallgatásában), a harmadik pedig hogy amúgy is rohadt nehéz jazzről írni, mert az egész (főleg improvizáltságából eredően) annyira képlékeny, folyékony, és nem is feltétlenül komplikált, csak komplex. Hogy másképp fogalmazzak: a legkevésbé narratív zene, márpedig az én Wagnerre és progresszív rockra hangolt fülem szinte automatikusan fejezetekre és drámai mozzanatokra "bontja" a zenét. Szóval ilyen szinten is challenge. Szóvalakkor -- három történelmi dolog: a felvétel a legendás Blue Note jazzkiadónál jelent meg, érdemes ezeket vadászni még akár mp3-ban is, nemrég egy tonna ilyen felvételt töltöttem le vásároltam meg legálisan. A másik: a dal maga egy Broadway-darabhoz íródott a harmincas években és hamar jazz standard lett belőle, talán az Ella Fitzgerald-verziót többen ismerik. A harmadik: Art Blakey. Zseniális jazzdobos volt, a legnagyobbakkal való zenélés után alapította meg eme zenekarát, a Jazz Messengerst. Ahhoz képest ebben a Paper Moon-verzióban nem is türemkedik annyira előre a dob -- kivéve valahol a negyedik percet, ahol van egy nagyszerű, de rövidke szóló (ezekben mindig az a zseniális, hogy pontosan abba az ütembe érkeznek vissza, ahonnan elindultak). Természetesen rohadt nehéz felismerni az eredeti, sokkal lassabb verziót (igazából csak kiindulópontnak szolgál), de hát végülis ezért is jazz a jazz. Ja és imádom a nyitó, dob-basszus összjátékra ráfújt fúvóstémát a maga (nem zenei, hanem morális értelemben) hamiskás hangjaival.

Szombati vendégposzt - Stars Of The Lid: Requiem For Dying Mothers, Part 2

Mai meglepetésünk pedig a Svédbe csángált Emøke, a (joggal!) egyre felkapottabb Fáradt város hangjai kurátora, aki némi morbid felhangokkal ellátott vendégposztot írt nekem:

Ha instrumentális elektronikáról van szó, kevesen képesek olyan szintű melankóliába süllyedni (emelkedni?) mint a texasi Adam Wiltzie és Brian McBride (egykori) ambient-drone projektje, a Stars Of The Lid. Bátran merem állítani, hogy ez a fenséges kollaboráció nemcsak a vájtfülűeknek számít mérföldkőnek az ambient zene történetében (vagy megemlíthetjük a ’modern klasszikus’ címkét is, ha már amúgy is roppant trendi), hanem az is otthonra lel benne, akit amúgy hidegen hagy az elektronikus hangzásvilág. Szem (fül?) szárazon nem marad. Ezért felfoghatatlan számomra, hogy mégis oly kevesen ismerik őket az erdélyi prérin. Pedig ha szívesen átadod magad Henryk Górecki vagy Arvo Pärt dallamainak, akkor már csak egy lépésre vagy attól, hogy erre a következő szintre emelkedj. Ez a minimalista, mennyei drone-himnusz tökéletes betekintést nyújt Wiltzie és McBride munkásságába, melyben a vonós hangszerek könnyed elektronikával szeretkeznek a legfinomabb ambient műfajok leple alatt. Ha zenét választhatnék a saját temetésemre, akkor mindenképp azt szeretném, ha ezt játszanák, egy végtelenített loop formájában. Titkon remélem, hogy olyasvalaki is olvassa ezt a bejegyzést, aki majd jelen lesz ott és tenne is valamit az utolsó kívánságom érdekében. Köszönöm előre is.