Csütörtöki filmzene - Ennio Morricone: Il grande silenzio

Ennio Morricone sokak számára A filmzeneszerző, az emberek többsége ha mást nem is tud megemlíteni amikor rákérdeznek filmzeneszerzőkre, őt biztosan igen -- és joggal. Többféle zsánerhez írt (és ír, folyamatosan, 86 évesen is!!) zenét, de a legemlékezetesebbek valószínűleg a hatvanas évek legendás spagetti westernjeihez írt témái. Ezek közül is (talán) a leggönyörűbb az 1968-os Il grande silenzio (A halál csöndje) című Corbucci-filmhez írt soundtrackje (főszerepekben Trintignant és Klaus Kinski). Mintha nem is westernfilmhez készült volna, hanem egy romantikus, szívszaggató kamaradrámához, ahol az egymástól fényévekre levő szerelmesek szenvednek izzadt, hagymázas éjszakáikon. Holott eme nyitótéma alatt éppen hogy egy téli tájban ügető lovas képét látjuk (plusz a feliratokat), s csak a zene drámai csúcspontján ér elég közel a lovas a kamerához, hogy talán-talán felismerhessük, ki az, de a szegény túlkínzott ló nem bírja a szügyig érő havat, és bedobja a törölközőt (csak azért nem azt a verziót linkeltem be, amelyik direkt a filmből van kivágva, mert még az áltag jutub-minőségnél is szarabb a hangja). Ez a képsor teljesen átírja a zenét, a sistergő vonósokról máris a jegesen húzó Nemere bőr alá hatoló fúvása jut eszünkbe. Ja várj, akkor ezért vagyok libabőrös mindig amikor ezt hallom?

Szpesöl edisön: theme for an imaginary festival

Nagyszerű dolognak tartom az utóbbi időben európai színvonalúra megszervezett fesztiválokat Erdélyben, Kolozsvárott. Semmilyen irigység nem motivál tehát, de mégiscsak összeállítottam egy fiktív fesztivált az én ízlésem szerint. Próbáltam minél fiatalabb és/vagy működő zenekarokat válogatni, akiknek van albumuk/turnéjuk/bizonyítanivalójuk. És hát persze pár jó arc öreg, akik díszmeghívottként mesterkurzust tartanak, ahogy az kell. No dancing!!!

Szerdai metál - Iommi: Flame On

Tony Iommit valószínűleg nem kell bemutatni, a Black Sabbath alapítója és oszlopos tagja, ő az egyetlen, aki mindig is tagja volt a zenekarnak, rockzenei műfajok és szubzsánerek atyja, egyszerű (hiányzik pár ujja), de felismerhető stílusával gitárosok generációit inspirálta. 2000 kürül, amikor a Sabbath döglődni kezdett (illetve dehogyis, már nagyon rég döglődött), lépett az öreg egy merészet: csinált egy nagyon is kortárs albumot, amire (kihasználva élő legenda státuszát) meghívta az akkori alternatív/nu/rock/metál/stb. legfelkapottabb, legizgalmasabb énekeseit, minden számhoz másvalaki adta a hangját (sőt, nemcsak a hangját, hanem pl. pont ebben a számban még a Queen gitárosától is vannak elrejtve gitárszóló-darabkák), s minden hanghoz kicsit hozzáigazította saját jó öreg stílusát is. Ebben a számban épp a The Cure-os Ian Astbury énekel, de csicsereg az albumon Skunk Anansie (hová tűnt azóta?), Dave Grohl, Serj Tankian, Henry Rollins, s az azóta elhunyt Peter Steele is. Szóval tényleg díszes, fasza, válogatott társaság, az egész album kurvajól szól, szinte nincs is gyenge pontja, nehéz is volt választani, aztán végül ez lett a beleszarós, dögös attitűd (meg Brian May) miatt. Szimpatikus, hogy a már akkor ötvenéves Iommi merészen használ mindenféle, saját maga által inspirált zenészektől (vissza)lopott hangzásokat, megoldásokat, itt pl. mintha kicsi Soundgarden is felbukkanna, de a lehangolt, sistergően súlyos, picit futurisztikus bevezetőből akár az industrial bandák is beugorhatnak a nagyérdeműnek. Végülis tök egyszerű rockdal, klasszikus szerkezettel, de nem tudom nem mozgatni a fejemet, mikor hallom.

Keddi kortárs klasszikus - Ola Gjeilo: The Spheres

A kolozsvári Melodeus kórus előadásában hallottam először ezt a darabot, és egyből megtetszett, magasan kiemelkedett a repertoárjukból. Sajnos, nem tudom hogy lenne felvételük róla, így ezt a youtube-on talált, de nagyszerű verziót tudom beposztolni (a Phoenix Chorale nevű kórus előadásában, akik -- ha jól sejtem -- az arizonai Phoenix város kórusa lehetnek). A norvég Ola Gjeilo amúgy talán a legkortársabb kortárs klasszikus szerző az eddig általam posztoltak közül, pofátlanul fiatal, nálam mindössze 3 évvel idősebb. Northern Lights nevű kórusműve és ez, a Szférák tűnik a legismertebbnek tőle. Érdekessége, hogy egy cudarul ateista ország fiaként régi latin vallásos szövegekre ír teljesen új és gyönyörű dallamokat, ebben épp a Kyrie eleison (na jó, ez pont görög) hangzik el. Őszintén, sok köze szerintem nincs az Uram, irgalmazz szintagmához, de nem is kell legyen, ez csak egy ürügy egy igazán angyali és légies, minimalista kórusműhöz. Ha a cím felől közelítjük meg (szférák, égitestek), sokkal több értelme van, afféle univerzumban vándorló hangok zenéje ez, csillagok sóhaja. Az élet csodaszép című Frank Capra-film elején levő csillagos jelenet jut eszembe róla, de szerintem akár Kubrick is használta volna az Űrodüsszeiához.

Hétfői progresszív - Gnidrolog: Social Embarrassment

A rettentő hülye nevű Gnidrolog* zenekart a hetvenes évek eleji nagy brit progresszív robbanás dobta a felszínre, sokáig nem maradtak ott, a második album után szét is mentek (majd megjelent évtizedekkel később még valami tákolmányuk). Ez a szám a második, kiforrottabb Lady Lake című 1972-es albumukról van, amiről igazából elég nehéz volt választani, mert elég szép, egységes album amolyan Gentle Giant- és Van Der Graaf Generator-stílusban, de elég eredeti, eklektikus ötlettel. Ami feltűnő, az a műfajban nem annyira gyakori fúvósok használata, ráadásul többféle van belőlük. Az eklektikus hangzást a kicsit csiszolatlan, de kellemes hangú énekhang teszi érdekesssé: van a komor, alaposan kidolgozott, komplex szerkezetű, nagyon gentlegiantos számban egy-két izgalmas énekharmónia. A végére torzított hömpölygéssé, kellemes, belefeledkezős káosszá alakul. Az albumról még a Ship című, balladisztikusabb szám is érdekes.

* Az egyik koncertfelvételt azzal kezdik, hogy elmagyarázzák, hogy "this is a silly name, because we are silly people", és ez végülis összefoglalja a korszakot: a komor zsenialitás és hangszeres tudás keveredik a néha teljesen gyerekes kísérletezéssel, ettől volt nagyszerű a progresszív rock, amíg még annak lehetett hívni.

Vasárnapi jazz - Art Blakey: It's Only a Paper Moon

Bevallom, a jazzről, főleg a klasszikus értelemben vett jazzről a legnehezebb írnom - tulajdonképpen  az egész blognak valahol ez is az értelme, hogy rávegyem magam, megerőltessem magam, hogy úgy is odafigyeljek, hogy azután egy gondolatot képes legyek megformálni. Ez pedig három okból is nehéz, az egyik történelmi (tulajdonképp a jazz történetéről tudok a legkevesebbet, nem olyan exponált számomra mint amennyire pl. kölyökként betéve fújtam a Black Sabbath megalakulásának mítoszait), a második az én fülemmel kapcsolatos (hogy ti. kevés gyakorlatom van a jazz aktív, participatívabb hallgatásában), a harmadik pedig hogy amúgy is rohadt nehéz jazzről írni, mert az egész (főleg improvizáltságából eredően) annyira képlékeny, folyékony, és nem is feltétlenül komplikált, csak komplex. Hogy másképp fogalmazzak: a legkevésbé narratív zene, márpedig az én Wagnerre és progresszív rockra hangolt fülem szinte automatikusan fejezetekre és drámai mozzanatokra "bontja" a zenét. Szóval ilyen szinten is challenge. Szóvalakkor -- három történelmi dolog: a felvétel a legendás Blue Note jazzkiadónál jelent meg, érdemes ezeket vadászni még akár mp3-ban is, nemrég egy tonna ilyen felvételt töltöttem le vásároltam meg legálisan. A másik: a dal maga egy Broadway-darabhoz íródott a harmincas években és hamar jazz standard lett belőle, talán az Ella Fitzgerald-verziót többen ismerik. A harmadik: Art Blakey. Zseniális jazzdobos volt, a legnagyobbakkal való zenélés után alapította meg eme zenekarát, a Jazz Messengerst. Ahhoz képest ebben a Paper Moon-verzióban nem is türemkedik annyira előre a dob -- kivéve valahol a negyedik percet, ahol van egy nagyszerű, de rövidke szóló (ezekben mindig az a zseniális, hogy pontosan abba az ütembe érkeznek vissza, ahonnan elindultak). Természetesen rohadt nehéz felismerni az eredeti, sokkal lassabb verziót (igazából csak kiindulópontnak szolgál), de hát végülis ezért is jazz a jazz. Ja és imádom a nyitó, dob-basszus összjátékra ráfújt fúvóstémát a maga (nem zenei, hanem morális értelemben) hamiskás hangjaival.

Szombati vendégposzt - Stars Of The Lid: Requiem For Dying Mothers, Part 2

Mai meglepetésünk pedig a Svédbe csángált Emøke, a (joggal!) egyre felkapottabb Fáradt város hangjai kurátora, aki némi morbid felhangokkal ellátott vendégposztot írt nekem:

Ha instrumentális elektronikáról van szó, kevesen képesek olyan szintű melankóliába süllyedni (emelkedni?) mint a texasi Adam Wiltzie és Brian McBride (egykori) ambient-drone projektje, a Stars Of The Lid. Bátran merem állítani, hogy ez a fenséges kollaboráció nemcsak a vájtfülűeknek számít mérföldkőnek az ambient zene történetében (vagy megemlíthetjük a ’modern klasszikus’ címkét is, ha már amúgy is roppant trendi), hanem az is otthonra lel benne, akit amúgy hidegen hagy az elektronikus hangzásvilág. Szem (fül?) szárazon nem marad. Ezért felfoghatatlan számomra, hogy mégis oly kevesen ismerik őket az erdélyi prérin. Pedig ha szívesen átadod magad Henryk Górecki vagy Arvo Pärt dallamainak, akkor már csak egy lépésre vagy attól, hogy erre a következő szintre emelkedj. Ez a minimalista, mennyei drone-himnusz tökéletes betekintést nyújt Wiltzie és McBride munkásságába, melyben a vonós hangszerek könnyed elektronikával szeretkeznek a legfinomabb ambient műfajok leple alatt. Ha zenét választhatnék a saját temetésemre, akkor mindenképp azt szeretném, ha ezt játszanák, egy végtelenített loop formájában. Titkon remélem, hogy olyasvalaki is olvassa ezt a bejegyzést, aki majd jelen lesz ott és tenne is valamit az utolsó kívánságom érdekében. Köszönöm előre is.

Pénteki pszichedelikus - Ozric Tentacles: Throbbe

Mivel hétfőn jelent meg a műfaj egyik alapbandájának, a zenekarok miriádját inspiráló brit Ozricsnak az új lemeze (Technicians of the Sacred a címe, és dupla, és magyar dobosa van!), teljesen illő az alkalom, hogy végre őket is megidézzem. A baj csak ott van, hogy mi a fenét válasszak a hatalmas kínálatból, pláne hogy nem igazán dal-, hanem inkább albumalapú zenekar ez is, sokszor én sem emlékezem számcímekre, csak hagyom magam sodortatni a zene által. A rendszerváltásra megjelent Erpland album viszont talán a legnagyobb sikerük, s arról is az egyik tipikus, habár más darabjaikhoz képest talán túlontúl egyszerű nóta a Throbbe, ami zeneileg pontosan az, amit ígér: dobbanás, csak persze sok-sok, egymás után (ha valakinek eszébe jut róla a Dr. House címdala, szerintem nem téved nagyot). Szóval egy szimpla, de elszállós és nagyon ritmusalapú darab ez, finoman díszítve azon keleties(kedő) elemekkel, amivel a zenekar már régóta színezi ezt a nagyszerű, helyenként légies, helyenként földhözragadtabb pszichedeliát, amit idestova 30 éve gyártanak. A Throbbe-nak több élő verzióját meg lehet találni különböző koncertfelvételeken, érdemes összehasonlítani, ha más, akkor a változó sebességekért. Akinek ez a darab túl egyszerű, az ne siesse el, tegyen egy próbát más Ozric-számokkal is, megéri. Vagy pedig nem szívott eleget...

Csütörtöki filmzene - Joe Strummer: Brooding Six (Walker)

Alex Cox Walker című filmje egy zseniális "történelmi" "western", azért idézőjelben, mert természetesen egyikük sem igazából, hanem sokkal több. Mindenesetre Cox-filmből már posztoltam zenét azzal a felkiáltással, hogy ilyen haverokkal könnyű filmzenét íratni. Strummer a Clash frontembere volt, az egyike a kevés punkzenekaroknak, amiket el bírok viselni és/vagy meg tudok hallgatni. Csoda, hogy épp a legkevésbé izgalmas műfajjal kezdte, mert igazából hihetetlen dallamérzéke és tehetsége van, amit az ehhez a filmhez írt zene is bizonyít. Feelingjében nem áll épp teljesen messze a két hete posztolt Plugz-számtól, csak épp némileg kiműveltebb, finomabb. Egyetlenegy témát visz folyamatosan öt percen keresztül, illetve annak a "szakaszát" és a "refrénjét" ismételgeti, de ez nem probléma, sőt, elvégre filmzenéről van szó. Persze működik a képek nélkül is, de aki még nem látta, az hunyja be a szemét és képzelje el Ed Harrist lelassítva, ló nélkül lovagolni egy baszott nagy puskával. Ja és fun fact: ez a film volt a második levetített alkotás a Lugosi Béla filmklubban, ami ősztől újjá fog születni.

Szerdai extrém metál - Melechesh: Rebirth of the Nemesis

Már csak az alapos kontraszt miatt is ideje volt valami igazán durvát posztolni szerdára. Ez a zenekar egy izraeli, de igazán multikulti banda, örmény és asszír tagokkal; s most, wikipédiázás közben tudtam meg, hogy van egy külön szub-szubzsáner is erre a fajta zenére: mizrahi vagy oriental metál. Én sok orientális dolgot nem fedezdtem fel benne pár hang egymáshoz viszonyított távolságán kívül, de a szám (s az egész album: Emissaries, 2006) annyira brutális, hogy ezt azért meg kell ismerje a kedves nagyérdemű. Természetesen über-technikás metálzenéről van szó a Meshuggah farvizéből, amiből a kedélyes károgás black metált varázsol. Külön élvezem, hogy nemcsak durváskodás és reszelés van benne, hanem van a számnak egy nagyon jó groove-ja is (kb a második percnél kezdődik), s amikor azt hiszed hogy már csak ugyanazt nyomják, akkor bejön a végén egy fasza férfikórus is toppingnak. Hát erre nincs mit mondani mást, mint shalom.

Kedd kortárs klasszikus - Alan Hovhaness: Mysterious Mountain

A fura nevű Hovhaness egy amerikai, de örmény gyökerű zeneszerző volt, s ez a mindössze 17-20 perces, 1955-ös szimfónia valószínűleg a legnépszerűbb darab, amit írt. Érdekes, hogy az NBC tévécsatornán volt a premierje, élőben. Hihetetlen, hogy annak idején mik mentek a tévében, most meg a szürke ötven árnyalatában tündöklő rapperek családi életének örül a nagyérdemű a legjobban. De nem kezdek megint sictranzitozásba... Nemcsak a kerek évforduló miatt érdekes a darab, hanem mert nagyon filmzeneszerű, de nem, rosszul gondolod: a bácsi nagyon kevés filmhez írt zenét, főleg ahhoz képest, hogy mennyi ópusza van amúgy. Tipikus tépelődő, morcos zseni volt, állítólag korai műveit mind elégette, ezer(!) különböző darab zenemű kottáját semmisítette meg mérgében. Eme igen népszerű darabját is utálta utólag, "mindég kimenyek a teremből amikor elkezdik" -- mondta. Pedig gyönyörűszép és nagyszerű szimfónia ez, ha nagyon figyelünk, már bele van kódolva a sokkal későbbi Arvo Part és akár Górecki nemdisszonáns korszaka is, de azért a sodró, nagyívű, szünet nélkül hömpölygő dallamokban Mahler és Wagner is ott figyelőznek. Ha egy szóval kéne körülírni, akkor azt mondanám, hogy titokzatos. Ja de várj, ez a címe is. :) Akkor meseszerű: engem konkrétan a gyerekkoromra emlékeztet, legalábbis az első két, lassabb, minimalistább tétel, a harmadik sokkal vadabbul kezdődik, hogy a végére bejöjjön egy gyönyörű, nagyívű, megejtően komor dallam, amiből -- egyezzünk meg -- alaposan lopkodtak egyes hollywoodi filmek zenéinek szerzői. Minimum húsz évvel megelőzte ama kort. Érdekes amúgy, hogy más műveiben is feltűnik eme szimfónia dallamvilága, szóval van egy egységesség a gondolkozásában. Sajnos, nem tudom, a belinkelt verzió mikori és honnani, elég sok verziója van, de csak ezt találtam, amiben az egész szimfónia egyben van, nem tételenként. A teljes címe: Symphony No. 2, Op. 132, Mysterious Mountain

Hétfői progresszív - RAK: To the Refuge

Hogy ne csak fonnyadt taták zenéjét posztoljam a hetvenes évekből "progresszív" címszó alatt, itt van egy viszonylag friss (ami kétezer utáni, az nekem friss :D ) svájci zenekar bemutatkozó albuma tíz évvel ezelőttről. Afféle Marillion- és késői Genesis-feeling által hajtott zene ez, amit jobb híján neo-prognak hívnak, de annak is a szimfonikusabb, sőt helyenként keménykedősebb, riffelősebb fajtájából. Teljesen ismeretlen, sőt elfelejtett zenekar ez, de méltatlanul. Persze nem egy egyenletes gyöngyszem ez a Lepidoptera című album, de vannak rajta kitűnő darabok (érdekes, hogy a megszokott 7-8 perces prog-opuszok helyett viszonylag rövidebb, fogósabb "nóták" lepik el), mint pl ez a nyitódal. Kifejezetten szeretem a dupla torzított-billentyű-riffet, amit hamar felvált a szinte Dream Theateres refrén. Az ének csak későn úszik be, talán a leggyengébb pontja a zenekarnak - persze ettől még nem lesz rossz vagy hamis, de egy Russell Allen-jellegű, durvaságában is cizelláltabb orgánum alaposan megdobta volna. És persze a közepén helyet kap a szinte kötelező lelassulós-balladisztikus momentum, amiben a darab főmotívuma alakul kicsit. Az egész album hasonló jellegű, ha nem is ennyire kemény: nagyon kellemes, kimunkált muzsika.

Vasárnapi jazz-fusion - Brand X: Nuclear Burn

Ez a zenekar attól lehet érdekes, hogy Phil Collins dobol rajta (igen, a későbbi Genesises arc, meg a még későbbi szoft-pop-maszlagos bácsi). És nem is akárhogyan dobol, kurvajól repeszti a csávó, el se tudod képzelni, hogy ugyanez az ember felelős olyan híg dalocskákért, mint pl. ez. Ez az első, 1976-os, Unorthodox Behaviour című albumukról származik, ami vicces cím annak fényében, hogy akkor már eléggé ortodox viselkedésnek számított ez a fajta unortodoxnak indult, jazz fúziósnak titulált zenei gondolkodás (Chick Corea pl. már elég régen a színen volt, s Bill Bruford sem az első pár dobverőt fogyasztotta) -- hiába na, aranykor volt az, akkoriban minden sarkon ilyen zenekarok futkároztak a briteknél, most meg... mindegy. Nagyon szépen kezdődik a dal, egy masszív, gyors, izgatott, elektromosan torzított, szinte flamenco-jazz-témával, hogy majd a közepén behozza a szinte space-szintetizátor jellegű szólót és visszatérjen, aztán a végére mintha lecsillapodna, de igazából masszív improvizáció lesz belőle és újból megcsodálhatjuk ezt az azóta elcsángált hatalmas dobtehetséget. Ez van. Ja, még valami: nagyszerű a borító is, főleg a szám (nem is annyira az album) címének ismeretében.

Szombati vendégposzt - Bernard Parmegiani: De natura sonorum

A mai meglepetés az, hogy Józsi barátom vette át a kormányt, aki már nemcsak kedvtelési szinten prüntyögteti (balkezes) gitárját és pittyegteti szintetizátorát, íme hát:

A késői modernista zeneszerzők olyan kiemelkedő figurájáról lenne itt szó, akinek munkássága tudatosan emészt és reciklál minden előtte megtörténtet, de mindig reagál a vele együtt létező zenei jelenségekre is. A hatvanas évek közepétől jegyzett francia zeneszerző kezdetekben technikusként tevékenykedett, majd elektronikus zeneként leírható (szalagmanipuláció, túlzó effektek, musique concrete) műveket írt(?) és szerkesztett. Amolyan fenegyerekként él a fejemben, „remixel” klasszikus műveket, jazz-albuma van, a popzenét és különböző crooner műfajokat gyúr át a magáévá, szóval van bőven mit keresni nála. Nem rajonghatok minden Cage utáni zakatolásnak, de Parmegiani munkája csodálatos kort ível át (a jamaikai dub őstípusa lehetne, de hallottam például kétezer utáni beat zenéit), ezért megismételhetetlenül egyedi. Stílusát a furcsa, nem emberi (gyakran könyörtelen hirtelenséggel váltakozó) dinamika és az izgalmas ellentétbe helyezett textúrák játéka teszi egyedivé. Szavakkal nehezebb kifejezni, jöjjön inkább egy példa.

Pénteki space - Quantum Fantay: Niek Shlut

Erről a zenekarról szinte semmit sem tudok (pl. hogy mi a francot jelenthet a nevük), csak annyit, hogy belgák és az Ozric Tentacles megtermékenyítő köpönyege alól bújtak elő ők is, mint megannyi más zenekar szerte a világon. Asszem körülbelül így is akartam rájuk, talán épp a last.fm ajánlotta Ozric-rajongóknak vagy ilyesmi -- de még egy becsületes angol nyelvű wikipédia-lapjuk sincs. Viszont nagyon profik, a hangzásuk nagyon tiszta, ha nem is teljesen eredeti, s a számjaiknak nagyon korrekt dinamikája van (húzdmeg-ereszdmeg). Ők maguk "liquid space rock"-nak írják körül magukat, amivel egyet tudok érteni. Az imént a dinamikát dicsértem, itt van egy izgalmas szám egy lassan tízéves albumról, ami a közepe felé átcsap egy nagyon gyors groove-ba (szinte látom magam előtt a beszívva pattogó tömeget valami rasztás fesztiválon), hogy hirtelen lenyugodjon és egy nagyon áttetsző, éteri érzésnek adja át magát, hogy majd a végére visszatérjen a nyitótéma egyik távolni rokona. Nagy "slágereik" nincsenek, egyenletesen kellemesek az albumaik, melegen ajánlom őket.

Csütörtöki filmzene - Ernest Gold: Exodus

Ez a hétfői posztban szereplő eklektikus-szörfrockos-adaptáció eredetije, a hasonló című 1960-as film zenéje, amit az osztrák származású, meglehetősen sokoldalú alkotó, Ernest Gold írt. Azon "szerencsések" közé tartozott, akinek zsidó mivolta ellenére jól jött a náci anslussz: idejében meg tudott szökni Amerikába, ahol be tudott futni filmes és tévés zeneszerzőként, Golden Globe-ig és Hollywood Boulevard-os csillagig vitte az isten a dolgát, és ha jól számolom, kb. akkor halt meg, amikor a szüzességemet elveszítettem. Ez talán a legismertebb és legszebb darabja, de érdekes hogy eme filmhez írt zenéjének más mozzanatait is feldolgozták (vagyis sample-ezték), pl. Moby, aki némileg kívül esik jelen blog érdeklődési területén, de annyira gyakran hallani a számot, hogy mégiscsak belinkelem ide, illetve ide. Na de akkor a film főtémája, a hétfőivel összevetendő:

Szerdai metál - Metal Church: Metal Church

Nem a legeredetibb metálbanda (de hát minden amerikai rockzenekar valamilyen szinten egy brit banda hangosabb, jobb PR-ral eladott koppintása néhány évvel később, egyezzünk meg), de 1984-hez képest elég marcona hangzást tudtak produkálni, figyeljük csak meg az első perc után belépő shreddinget, ami akkoriban nem volt túl gyakori. Nem olyan dallamos, mint az akkoriban nagyot hasító, Európából Kaliforniába áthallatszó metál, de cserébe idejekorán megteremtették a zenei és szövegbéli alapot a hasonszőrű, egyre durvább zenekarok számára (a nagy thrash-korszak csak még most kezdődget-forma). Igazából a jól eltalált tempóért szeretem (figyeljük meg a gitárok versus dobütések arányt), és azért, ahogy lassan, apránként felépíti a sistergő riff belépését. Mindez megszórva a korszak tipikus orrhangú rikácsolásával. Az albumon van amúgy később egy Deep Purple-feldolgozás is, csak hogy ne mondjátok, hogy alaptalan, amit írtam az európai "befolyásról".

Keddi opera - Wagner: Tannhäuser, "Beglückt darf nun..." (zarándokok kara)

Sokáig gondolkoztam, melyik Wagnert rakjam fel először a blogra. Nyitányt posztolni túl egyszerű, a Valkűrök híres dallama pedig már minden kibaszott Nokia telefonban megvan. Itt van viszont ez a gyönyörű kórus a Tannhäuser és a wartburgi dalnokversenyből, ami mindig libabőrössé tesz -- Gänsehaut, mondhatni. Másrészt meg pont az idén lesz 170 éves ez az opera, úgyhogy teljesen időszerű. Ez a Pilgerschor egyébként többször is "megszólal" a darabban, de talán ez a legszebb énekük, amiben ráadásul a wagneri leitmotif-ideálnak megfelelően a nyitány dallamai is visszatükröződnek, ezúttal ugye férfikórus által. Megrögzött agnosztikus ateistaként a legjobban a Hallelujá!-tól lep el a hidegmeleg verejték - ezen a honlapon lehet figyelni a szöveget közben. Opera lévén hálistennek sokféle verziója  megtalálható, talán a legfaszább a Solti György által vezényelt 1970-es párizsi előadás felvétele (sajnos, nincs a jutubon, de ez is megteszi), de ha unatkozunk, rá lehet keresni a jutubon, még egész kedves félamatőr kórusok előadásait is megtalálhatjuk a mára már klasszikus, operai kontextusból kiragadott felvételek és csak úgy előadott verziók között. Hundertprozent, hogy nem ez az utolsó Wagner ezen a blogon.

Hétfői progresszív - Secret Chiefs 3: Book T - Exodus

Trey Spruance egy nagyon érdekes figura, a Mr. Bungle-ben és a Faith no More-ban kezdte, aztán megalapította a saját zenekarát (vagy inkább zenekarait) a titokzatosan hangzó Secret Chiefs 3 név alatt. Nem véletlen az ezoterikus hangzás, a zenekarvezető állítólag az ilyesmire van rákattanva, mindenesetre nagyon avantgárd, nagyon eklektikus zené(ke)t csinálnak -- azért nem tudom eldönteni hogy többesszámot használjak-e, mert néha teljesen kaotikus, hogy akkor most melyik a "rendes" zenekar, és melyik a szatelitbanda, vagy hogy is van ez. De végülis nem számít. A szinte black metálos cséphadarástól az egészen finom instrumentális részekig mindenfélével előállnak, ez itt éppen egy patetikusabb filmzene-feldolgozás, Ernest Goldnak az Exodushoz írt score-ját bolondították meg egy kis szörf-hangzással, amire a nem teljesen rossz videoklip is rásegít (little known fact: egy Kukker-videót/számot is inspirált anno!). Csütörtökön jön a filmzene eredetije.

Vasárnapi avantgárd/fusion - Magma: Köhntarkösz (pt I.)

A Magma egy mai napig aktív francia zenekar, a nagyszerű hetvenes évek nyitottságából bújtak elő, s valamilyen szinten a jazz felől indultak, de annyira különleges zenét produkáltak, hogy (már csak a dalszövegekben használt, általuk kreált nyelv(!) miatt is) külön szubzsánerként/műfajként szokták emlegetni őket a progresszív rock-enciklopédiákban: zeuhl. Részemről támogatom az ötletet, hogy ne egy ismert nyelven folyjon a lirizálás, így jobban kidomborul az emberi hang hangszer-jellege. Hamarabb rájövünk a turpisságra, ha megtudjuk, hogy ez azon ritka zenekarok egyike, ahol a dobos a zenekarvezető (Christian Vander), innen a ritmusalapú megközelítés. Ez az egyik korai, 1974-es, hasonló című albumukról származó negyedórás enyhe kis számocska, megfelelően sok hangulatváltással, viszonylag kevés ritmikai eltéréssel (nincsenek pl. irtó gyors részek benne, más kompozícióiktól eltérően). Vigyázat, helyenként nyomasztó a sok minimalista disszonancia, de izgalmas megfigyelni, hogyan viszik tovább ugyanazt az egyszerű motívumkát annyi sok kalandon. A háttérben elterülő, szűnni nem akaró hangok akár a drone-műfaj előfutárainak is tekinthetőek.