Pénteki pszichedelikus - Ozric Tentacles: Throbbe

Mivel hétfőn jelent meg a műfaj egyik alapbandájának, a zenekarok miriádját inspiráló brit Ozricsnak az új lemeze (Technicians of the Sacred a címe, és dupla, és magyar dobosa van!), teljesen illő az alkalom, hogy végre őket is megidézzem. A baj csak ott van, hogy mi a fenét válasszak a hatalmas kínálatból, pláne hogy nem igazán dal-, hanem inkább albumalapú zenekar ez is, sokszor én sem emlékezem számcímekre, csak hagyom magam sodortatni a zene által. A rendszerváltásra megjelent Erpland album viszont talán a legnagyobb sikerük, s arról is az egyik tipikus, habár más darabjaikhoz képest talán túlontúl egyszerű nóta a Throbbe, ami zeneileg pontosan az, amit ígér: dobbanás, csak persze sok-sok, egymás után (ha valakinek eszébe jut róla a Dr. House címdala, szerintem nem téved nagyot). Szóval egy szimpla, de elszállós és nagyon ritmusalapú darab ez, finoman díszítve azon keleties(kedő) elemekkel, amivel a zenekar már régóta színezi ezt a nagyszerű, helyenként légies, helyenként földhözragadtabb pszichedeliát, amit idestova 30 éve gyártanak. A Throbbe-nak több élő verzióját meg lehet találni különböző koncertfelvételeken, érdemes összehasonlítani, ha más, akkor a változó sebességekért. Akinek ez a darab túl egyszerű, az ne siesse el, tegyen egy próbát más Ozric-számokkal is, megéri. Vagy pedig nem szívott eleget...

Csütörtöki filmzene - Joe Strummer: Brooding Six (Walker)

Alex Cox Walker című filmje egy zseniális "történelmi" "western", azért idézőjelben, mert természetesen egyikük sem igazából, hanem sokkal több. Mindenesetre Cox-filmből már posztoltam zenét azzal a felkiáltással, hogy ilyen haverokkal könnyű filmzenét íratni. Strummer a Clash frontembere volt, az egyike a kevés punkzenekaroknak, amiket el bírok viselni és/vagy meg tudok hallgatni. Csoda, hogy épp a legkevésbé izgalmas műfajjal kezdte, mert igazából hihetetlen dallamérzéke és tehetsége van, amit az ehhez a filmhez írt zene is bizonyít. Feelingjében nem áll épp teljesen messze a két hete posztolt Plugz-számtól, csak épp némileg kiműveltebb, finomabb. Egyetlenegy témát visz folyamatosan öt percen keresztül, illetve annak a "szakaszát" és a "refrénjét" ismételgeti, de ez nem probléma, sőt, elvégre filmzenéről van szó. Persze működik a képek nélkül is, de aki még nem látta, az hunyja be a szemét és képzelje el Ed Harrist lelassítva, ló nélkül lovagolni egy baszott nagy puskával. Ja és fun fact: ez a film volt a második levetített alkotás a Lugosi Béla filmklubban, ami ősztől újjá fog születni.

Szerdai extrém metál - Melechesh: Rebirth of the Nemesis

Már csak az alapos kontraszt miatt is ideje volt valami igazán durvát posztolni szerdára. Ez a zenekar egy izraeli, de igazán multikulti banda, örmény és asszír tagokkal; s most, wikipédiázás közben tudtam meg, hogy van egy külön szub-szubzsáner is erre a fajta zenére: mizrahi vagy oriental metál. Én sok orientális dolgot nem fedezdtem fel benne pár hang egymáshoz viszonyított távolságán kívül, de a szám (s az egész album: Emissaries, 2006) annyira brutális, hogy ezt azért meg kell ismerje a kedves nagyérdemű. Természetesen über-technikás metálzenéről van szó a Meshuggah farvizéből, amiből a kedélyes károgás black metált varázsol. Külön élvezem, hogy nemcsak durváskodás és reszelés van benne, hanem van a számnak egy nagyon jó groove-ja is (kb a második percnél kezdődik), s amikor azt hiszed hogy már csak ugyanazt nyomják, akkor bejön a végén egy fasza férfikórus is toppingnak. Hát erre nincs mit mondani mást, mint shalom.

Kedd kortárs klasszikus - Alan Hovhaness: Mysterious Mountain

A fura nevű Hovhaness egy amerikai, de örmény gyökerű zeneszerző volt, s ez a mindössze 17-20 perces, 1955-ös szimfónia valószínűleg a legnépszerűbb darab, amit írt. Érdekes, hogy az NBC tévécsatornán volt a premierje, élőben. Hihetetlen, hogy annak idején mik mentek a tévében, most meg a szürke ötven árnyalatában tündöklő rapperek családi életének örül a nagyérdemű a legjobban. De nem kezdek megint sictranzitozásba... Nemcsak a kerek évforduló miatt érdekes a darab, hanem mert nagyon filmzeneszerű, de nem, rosszul gondolod: a bácsi nagyon kevés filmhez írt zenét, főleg ahhoz képest, hogy mennyi ópusza van amúgy. Tipikus tépelődő, morcos zseni volt, állítólag korai műveit mind elégette, ezer(!) különböző darab zenemű kottáját semmisítette meg mérgében. Eme igen népszerű darabját is utálta utólag, "mindég kimenyek a teremből amikor elkezdik" -- mondta. Pedig gyönyörűszép és nagyszerű szimfónia ez, ha nagyon figyelünk, már bele van kódolva a sokkal későbbi Arvo Part és akár Górecki nemdisszonáns korszaka is, de azért a sodró, nagyívű, szünet nélkül hömpölygő dallamokban Mahler és Wagner is ott figyelőznek. Ha egy szóval kéne körülírni, akkor azt mondanám, hogy titokzatos. Ja de várj, ez a címe is. :) Akkor meseszerű: engem konkrétan a gyerekkoromra emlékeztet, legalábbis az első két, lassabb, minimalistább tétel, a harmadik sokkal vadabbul kezdődik, hogy a végére bejöjjön egy gyönyörű, nagyívű, megejtően komor dallam, amiből -- egyezzünk meg -- alaposan lopkodtak egyes hollywoodi filmek zenéinek szerzői. Minimum húsz évvel megelőzte ama kort. Érdekes amúgy, hogy más műveiben is feltűnik eme szimfónia dallamvilága, szóval van egy egységesség a gondolkozásában. Sajnos, nem tudom, a belinkelt verzió mikori és honnani, elég sok verziója van, de csak ezt találtam, amiben az egész szimfónia egyben van, nem tételenként. A teljes címe: Symphony No. 2, Op. 132, Mysterious Mountain

Hétfői progresszív - RAK: To the Refuge

Hogy ne csak fonnyadt taták zenéjét posztoljam a hetvenes évekből "progresszív" címszó alatt, itt van egy viszonylag friss (ami kétezer utáni, az nekem friss :D ) svájci zenekar bemutatkozó albuma tíz évvel ezelőttről. Afféle Marillion- és késői Genesis-feeling által hajtott zene ez, amit jobb híján neo-prognak hívnak, de annak is a szimfonikusabb, sőt helyenként keménykedősebb, riffelősebb fajtájából. Teljesen ismeretlen, sőt elfelejtett zenekar ez, de méltatlanul. Persze nem egy egyenletes gyöngyszem ez a Lepidoptera című album, de vannak rajta kitűnő darabok (érdekes, hogy a megszokott 7-8 perces prog-opuszok helyett viszonylag rövidebb, fogósabb "nóták" lepik el), mint pl ez a nyitódal. Kifejezetten szeretem a dupla torzított-billentyű-riffet, amit hamar felvált a szinte Dream Theateres refrén. Az ének csak későn úszik be, talán a leggyengébb pontja a zenekarnak - persze ettől még nem lesz rossz vagy hamis, de egy Russell Allen-jellegű, durvaságában is cizelláltabb orgánum alaposan megdobta volna. És persze a közepén helyet kap a szinte kötelező lelassulós-balladisztikus momentum, amiben a darab főmotívuma alakul kicsit. Az egész album hasonló jellegű, ha nem is ennyire kemény: nagyon kellemes, kimunkált muzsika.

Vasárnapi jazz-fusion - Brand X: Nuclear Burn

Ez a zenekar attól lehet érdekes, hogy Phil Collins dobol rajta (igen, a későbbi Genesises arc, meg a még későbbi szoft-pop-maszlagos bácsi). És nem is akárhogyan dobol, kurvajól repeszti a csávó, el se tudod képzelni, hogy ugyanez az ember felelős olyan híg dalocskákért, mint pl. ez. Ez az első, 1976-os, Unorthodox Behaviour című albumukról származik, ami vicces cím annak fényében, hogy akkor már eléggé ortodox viselkedésnek számított ez a fajta unortodoxnak indult, jazz fúziósnak titulált zenei gondolkodás (Chick Corea pl. már elég régen a színen volt, s Bill Bruford sem az első pár dobverőt fogyasztotta) -- hiába na, aranykor volt az, akkoriban minden sarkon ilyen zenekarok futkároztak a briteknél, most meg... mindegy. Nagyon szépen kezdődik a dal, egy masszív, gyors, izgatott, elektromosan torzított, szinte flamenco-jazz-témával, hogy majd a közepén behozza a szinte space-szintetizátor jellegű szólót és visszatérjen, aztán a végére mintha lecsillapodna, de igazából masszív improvizáció lesz belőle és újból megcsodálhatjuk ezt az azóta elcsángált hatalmas dobtehetséget. Ez van. Ja, még valami: nagyszerű a borító is, főleg a szám (nem is annyira az album) címének ismeretében.

Szombati vendégposzt - Bernard Parmegiani: De natura sonorum

A mai meglepetés az, hogy Józsi barátom vette át a kormányt, aki már nemcsak kedvtelési szinten prüntyögteti (balkezes) gitárját és pittyegteti szintetizátorát, íme hát:

A késői modernista zeneszerzők olyan kiemelkedő figurájáról lenne itt szó, akinek munkássága tudatosan emészt és reciklál minden előtte megtörténtet, de mindig reagál a vele együtt létező zenei jelenségekre is. A hatvanas évek közepétől jegyzett francia zeneszerző kezdetekben technikusként tevékenykedett, majd elektronikus zeneként leírható (szalagmanipuláció, túlzó effektek, musique concrete) műveket írt(?) és szerkesztett. Amolyan fenegyerekként él a fejemben, „remixel” klasszikus műveket, jazz-albuma van, a popzenét és különböző crooner műfajokat gyúr át a magáévá, szóval van bőven mit keresni nála. Nem rajonghatok minden Cage utáni zakatolásnak, de Parmegiani munkája csodálatos kort ível át (a jamaikai dub őstípusa lehetne, de hallottam például kétezer utáni beat zenéit), ezért megismételhetetlenül egyedi. Stílusát a furcsa, nem emberi (gyakran könyörtelen hirtelenséggel váltakozó) dinamika és az izgalmas ellentétbe helyezett textúrák játéka teszi egyedivé. Szavakkal nehezebb kifejezni, jöjjön inkább egy példa.

Pénteki space - Quantum Fantay: Niek Shlut

Erről a zenekarról szinte semmit sem tudok (pl. hogy mi a francot jelenthet a nevük), csak annyit, hogy belgák és az Ozric Tentacles megtermékenyítő köpönyege alól bújtak elő ők is, mint megannyi más zenekar szerte a világon. Asszem körülbelül így is akartam rájuk, talán épp a last.fm ajánlotta Ozric-rajongóknak vagy ilyesmi -- de még egy becsületes angol nyelvű wikipédia-lapjuk sincs. Viszont nagyon profik, a hangzásuk nagyon tiszta, ha nem is teljesen eredeti, s a számjaiknak nagyon korrekt dinamikája van (húzdmeg-ereszdmeg). Ők maguk "liquid space rock"-nak írják körül magukat, amivel egyet tudok érteni. Az imént a dinamikát dicsértem, itt van egy izgalmas szám egy lassan tízéves albumról, ami a közepe felé átcsap egy nagyon gyors groove-ba (szinte látom magam előtt a beszívva pattogó tömeget valami rasztás fesztiválon), hogy hirtelen lenyugodjon és egy nagyon áttetsző, éteri érzésnek adja át magát, hogy majd a végére visszatérjen a nyitótéma egyik távolni rokona. Nagy "slágereik" nincsenek, egyenletesen kellemesek az albumaik, melegen ajánlom őket.

Csütörtöki filmzene - Ernest Gold: Exodus

Ez a hétfői posztban szereplő eklektikus-szörfrockos-adaptáció eredetije, a hasonló című 1960-as film zenéje, amit az osztrák származású, meglehetősen sokoldalú alkotó, Ernest Gold írt. Azon "szerencsések" közé tartozott, akinek zsidó mivolta ellenére jól jött a náci anslussz: idejében meg tudott szökni Amerikába, ahol be tudott futni filmes és tévés zeneszerzőként, Golden Globe-ig és Hollywood Boulevard-os csillagig vitte az isten a dolgát, és ha jól számolom, kb. akkor halt meg, amikor a szüzességemet elveszítettem. Ez talán a legismertebb és legszebb darabja, de érdekes hogy eme filmhez írt zenéjének más mozzanatait is feldolgozták (vagyis sample-ezték), pl. Moby, aki némileg kívül esik jelen blog érdeklődési területén, de annyira gyakran hallani a számot, hogy mégiscsak belinkelem ide, illetve ide. Na de akkor a film főtémája, a hétfőivel összevetendő:

Szerdai metál - Metal Church: Metal Church

Nem a legeredetibb metálbanda (de hát minden amerikai rockzenekar valamilyen szinten egy brit banda hangosabb, jobb PR-ral eladott koppintása néhány évvel később, egyezzünk meg), de 1984-hez képest elég marcona hangzást tudtak produkálni, figyeljük csak meg az első perc után belépő shreddinget, ami akkoriban nem volt túl gyakori. Nem olyan dallamos, mint az akkoriban nagyot hasító, Európából Kaliforniába áthallatszó metál, de cserébe idejekorán megteremtették a zenei és szövegbéli alapot a hasonszőrű, egyre durvább zenekarok számára (a nagy thrash-korszak csak még most kezdődget-forma). Igazából a jól eltalált tempóért szeretem (figyeljük meg a gitárok versus dobütések arányt), és azért, ahogy lassan, apránként felépíti a sistergő riff belépését. Mindez megszórva a korszak tipikus orrhangú rikácsolásával. Az albumon van amúgy később egy Deep Purple-feldolgozás is, csak hogy ne mondjátok, hogy alaptalan, amit írtam az európai "befolyásról".

Keddi opera - Wagner: Tannhäuser, "Beglückt darf nun..." (zarándokok kara)

Sokáig gondolkoztam, melyik Wagnert rakjam fel először a blogra. Nyitányt posztolni túl egyszerű, a Valkűrök híres dallama pedig már minden kibaszott Nokia telefonban megvan. Itt van viszont ez a gyönyörű kórus a Tannhäuser és a wartburgi dalnokversenyből, ami mindig libabőrössé tesz -- Gänsehaut, mondhatni. Másrészt meg pont az idén lesz 170 éves ez az opera, úgyhogy teljesen időszerű. Ez a Pilgerschor egyébként többször is "megszólal" a darabban, de talán ez a legszebb énekük, amiben ráadásul a wagneri leitmotif-ideálnak megfelelően a nyitány dallamai is visszatükröződnek, ezúttal ugye férfikórus által. Megrögzött agnosztikus ateistaként a legjobban a Hallelujá!-tól lep el a hidegmeleg verejték - ezen a honlapon lehet figyelni a szöveget közben. Opera lévén hálistennek sokféle verziója  megtalálható, talán a legfaszább a Solti György által vezényelt 1970-es párizsi előadás felvétele (sajnos, nincs a jutubon, de ez is megteszi), de ha unatkozunk, rá lehet keresni a jutubon, még egész kedves félamatőr kórusok előadásait is megtalálhatjuk a mára már klasszikus, operai kontextusból kiragadott felvételek és csak úgy előadott verziók között. Hundertprozent, hogy nem ez az utolsó Wagner ezen a blogon.

Hétfői progresszív - Secret Chiefs 3: Book T - Exodus

Trey Spruance egy nagyon érdekes figura, a Mr. Bungle-ben és a Faith no More-ban kezdte, aztán megalapította a saját zenekarát (vagy inkább zenekarait) a titokzatosan hangzó Secret Chiefs 3 név alatt. Nem véletlen az ezoterikus hangzás, a zenekarvezető állítólag az ilyesmire van rákattanva, mindenesetre nagyon avantgárd, nagyon eklektikus zené(ke)t csinálnak -- azért nem tudom eldönteni hogy többesszámot használjak-e, mert néha teljesen kaotikus, hogy akkor most melyik a "rendes" zenekar, és melyik a szatelitbanda, vagy hogy is van ez. De végülis nem számít. A szinte black metálos cséphadarástól az egészen finom instrumentális részekig mindenfélével előállnak, ez itt éppen egy patetikusabb filmzene-feldolgozás, Ernest Goldnak az Exodushoz írt score-ját bolondították meg egy kis szörf-hangzással, amire a nem teljesen rossz videoklip is rásegít (little known fact: egy Kukker-videót/számot is inspirált anno!). Csütörtökön jön a filmzene eredetije.

Vasárnapi avantgárd/fusion - Magma: Köhntarkösz (pt I.)

A Magma egy mai napig aktív francia zenekar, a nagyszerű hetvenes évek nyitottságából bújtak elő, s valamilyen szinten a jazz felől indultak, de annyira különleges zenét produkáltak, hogy (már csak a dalszövegekben használt, általuk kreált nyelv(!) miatt is) külön szubzsánerként/műfajként szokták emlegetni őket a progresszív rock-enciklopédiákban: zeuhl. Részemről támogatom az ötletet, hogy ne egy ismert nyelven folyjon a lirizálás, így jobban kidomborul az emberi hang hangszer-jellege. Hamarabb rájövünk a turpisságra, ha megtudjuk, hogy ez azon ritka zenekarok egyike, ahol a dobos a zenekarvezető (Christian Vander), innen a ritmusalapú megközelítés. Ez az egyik korai, 1974-es, hasonló című albumukról származó negyedórás enyhe kis számocska, megfelelően sok hangulatváltással, viszonylag kevés ritmikai eltéréssel (nincsenek pl. irtó gyors részek benne, más kompozícióiktól eltérően). Vigyázat, helyenként nyomasztó a sok minimalista disszonancia, de izgalmas megfigyelni, hogyan viszik tovább ugyanazt az egyszerű motívumkát annyi sok kalandon. A háttérben elterülő, szűnni nem akaró hangok akár a drone-műfaj előfutárainak is tekinthetőek.

Szombati meglepetés - sZempöl: Dilinkó

Azért, mert ha már volt Uriah Heep (mint szentgyörgynapi fellépők), akkor legyenek a miénkek es, hiszen ők is fellépnek (este tízkor!). Mondjuk ez nem újdonság, nem kell különösebben szemfüles legyél, hogy elkapd őket valahol Szentgyörgyön, Kolozsváron vagy Váradon. De nemcsak ezért posztolom őket a szombati szuprizás szlotban, hanem mert ügyes zenészek és nagyon jó arcok, személyesen ismerem és szeretem nagyrészüket, s többükkel is volt alkalmam zenélni a ZUG-ban, s azok a jamek is mindig jól telnek. Mna ennyi.

Pénteki space - Tim Blake: New Jerusalem

Tim Blake-t nagyjából a Hawkwind miatt ismerem. Az érdekes az, hogy noha ott volt a legendás zenekar születésénél hangmérnökként, csak jó tíz évvel később lett ő is tag. Szintetizátorokon és egyéb derivátumokon játszik, de a szívünknek oly kedves, sci-fi-jelleget adó theremint is kezeli. Ez egy nagyszerű album nagyszerű, több mint negyedórás dala, amit William Blake verse ihlettett - ugyanaz a William Blake, aki Jarmusch legjobb filmjében, a zseniális Dead Manben a főhős figurájához kölcsönözte a nevét (és habitusát? :D). Sistergő űrhangok, gurgulázó szinti, olvadékony theremin-(jellegű)-futamok és még egy nagyszerű dallama/refrénje is van, mondanivalóval, a ritmus lüktetése pedig organikus, nem egy ritmusszekció által van a darabra erőltetve, a perkúció csak finoman húzódik meg a háttérben. Olyan hosszú nóta, hogy a végére meg is lehet tanulni a refrént kívülről.

Csütörtöki filmzene - The Plugz: Reel Ten (Repo Man)

Mondjon bárki bármit, Alex Cox egy nagyszerű rendező (lehetett volna, ha kicsit kompatibilisebb lett volna a stúdiórendszerrel, vagy inkább a stúdiórendszer vele), és nagyszerű érzéke van filmzene-válogatáshoz, illetve íratáshoz, főleg ha olyan haverjai vannak, mint Joe Strummer (a The Clash-ből), vagy ez a rövid ideig élt, Los Angeles-i latino-punk-zenekar, a The Plugz (kb: A dugaszok). A Repo Man volt talán a legsikeresebb filmje, egy disztópiájában is humoros, "szociális érzékenységű" sci-fi. A soundtrack-album pedig olyan punk-, vagy punk-közeli alkotók/zenekarok darabjaiból állt össze, mint Iggy Pop vagy a Black Flag, a számok közti űrt pedig az említett The Plugz töltötte ki, néha "sima" punkdalokkal, vagy pl. olyan instrumentális, inkább egy beszívva szörf-rockozó Morriconéra emlékeztető, kis hangulatos darabkákkal, mint pl. ez itten. Az egy dolog, hogy tökéletesen illik a filmhez (még némi kis sci-fi-s szintetizátor is belefért), de önmagában is működik. Meg is szűnt a zenekar a film piacra kerülése után.

Szerdai rock - Uriah Heep: Return to Fantasy

Kamaszkorom egyik kedvencei (ugye, Pistuka?), és a hétvégén tiszteletüket teszik a Szent György Napokon, úgyhogy nem is tudnék nem Jurájáhippet posztolni ma. Ráadásul azért is szimpatikusak, mert a hivatalos honlapjukon a turnédátumoknál nemcsak románul szerepel becses városunk neve, hanem magyarul is - s már ennyivel is faszábbak, mint az egész marosvásárhelyi nómenklatúra. Na de még azért sem az Easy Livin'-t vagy a Gypsy-t linkelem be (főleg hogy ezeket biztos elnyomják majd szombaton), hanem ezt a sci-fi-soundtrackbe is beillő, überdallamos, elszállós, de mégis roppant fogós darabot. Thereminre hasonlító hangokkal indul, majd belép a pulzáló, bólogatásra ingerlő ritmus (John Wetton itt került be bőgősnek a zenekarba), amire nagyszerűen rákúsznak a zseniális torkú, de rettenetesen hülye hajú, és sajnos idejekorán eltávozott David Byron többszólamú vokáljai (halála után nem igazán tudtak nagyon klasszikus albumokat készíteni már). Találkozunk Szengyörgyön, addig meg lehet tanulni a szöveget.

Keddi kortárs klasszikus - Penderecki: String trio (Vivace)

Maradjunk akkor a lengyeleknél: Krzysztof Penderecki egész picivel a múlt héten posztolt Górecki előtt született, csak tőle eltérően még életben van, ezért is könnyű ráfogni, hogy ő a legnagyobb élő lengyel zeneszerző. Penderecki operákat is írt, meg nagyon sok filmben használták a zenéjét, s Góreckitől eltérően nem szakított végleg a diszharmóniával: ez a darab pl viszonylag késői, 1991-ből származik, amikor a mester már alaposan befutott. Három vonósra volt írva, természetesen többféle előadásban hozzá lehet férni, tessék rákeresni. Miért pont ezt posztoltam ma? Mert ilyen kedvem van: dühös, harapós melankólia, ami az istennek sem akar melódiában feloldódni, hiába várja a kedves hallgató, legfeljebb néha alattomosabb mederben csordogál. Ha torzított gitárokkal játszaná el valaki, a thrash-rajongók megbolondulnának érte.

Hétfői progresszív - Patrick Moraz: Intermezzo/Indoors/Best Years of Our Lives

A svájci Moraz egy roppant tehetséges billentyűs, akinek a saját munkáit valamiért kevéssé ismerjük, inkább arról híres, hogy a legendás Yesben tolta vagy két évig Wakeman távozása után, aztán a Moody Bluest segítette ki. Ez a beszúrt darabka az első, The Story of I című 1976-os albumáról származik, ami rögtön a Yes-korszak után jelent meg, és a jazz- meg Rick Wakeman-gyökerek mellett a legszembetűnőbb a barokkos és latinos hatás, a szinte gyermeki játékkedv és változatosság. Először csak egy háromperces darabot akartam beszúrni, aztán megláttam, hogy valaki feltöltött három számot egyben (amiben van logika, hiszen a korszak szellemiségéhez híven ezek egybeolvadnak), s ennek kölön örülök, mert az említett latinos vidámkodástól hamar eljut egy csomó virgázáson keresztül a nagyon finom melankóliáig, amire akár még összebújósan táncolni is lehetne. De nem fogunk. Az egész album amúgy egy roppant tarka és vidám, erősen virtuóz progresszív rock az aranykor végéről.

Vasárnapi jazz/fusion - Perigeo: Grandangolo

Ki se találnád a név alapján, de ez egy olasz zenekar (volt), és a kornak jellemző poszt-májlszdévisz fúziós jazz-rockot nyomtak, ami igazából némileg közérthetőbb, torzított gitárokra rászólózott billentyű- és egyéb futamokat jelentett, időnként disszonanciába és káoszba futva, csak hogy mindenki nagy kielégülésére feloldhassák őket. Nagyon hetvenes évek, nagyon kellemes, nagyon valószínű, hogy vissza fognak még térni ebbe a blogba, mert rossz zenét sohasem csináltak (pár kortársuktól eltérően). Ez az Azimut című bemutatkozó albumukról származik, 1972-ből, s már a címe is kedves: nagylátószöget jelent (legalábbis számomra :D).