2015. május 23., szombat

Szombati poén - Z'Zi Labor: Honky Tonk Woman

Általában vett bajom a magyar (pop)zenével, hogy a dalszövegek szintjén vagy túl komolyan veszik magukat, vagy túlságosan elpoénkodják az egészet és faszravevés (vagy faszverés) lesz belőle. A Zizi (vagy Z'Zi) Labor a nyolcvanas évek magyar popzenéjének egyik idegesítő jelensége volt, abból az átkos korból, amikor a nómenklatúra határozta meg, hogy az emberek milyen popzenét kell szeressenek, és a Vasfüggöny nagyon sok amúgy zseniális magyar zenét elzárt a Nyugat kíváncsi fülei elől. Hogyha idegesítő, akkor miért posztolom? Mert valahogy mégiscsak működik: nem lehet nem röhögni rajta, s azt is megmondom, miért: mert egy igazi, full-autentikus falusi asszonykórust (Veresegyházáról) használtak fel a refrénhez. Persze az összhatás a dilis videoklippel teljes, fogyasszátok egészséggel, de még mielőtt mosolyogva állnátok fel a sokszáz dolláros, méregdrága hangfalak elől a dal végeztével, jusson eszetekbe: ezeket nyomatták, holott voltak olyan zenekarok Magyarországon, mint pl. a Beatrice. Na de mindegy, legalább vicces.

2015. május 22., péntek

Pénteki pszichedelikus poszt-rock - Red Sparowes: Buildings Began to Stretch Wide Across the Sky, And the Air Filled with a Reddish Glow

Szinte pofátlanul egyszerű akkordmenete van ennek a dalnak, de a nagyszerű hangszereléstől igazán elborult és kísértő (ha nem is kísérteties) hangulata lesz. Tipikus poszt-rock ez, ami szerintem hülye kifejezés, mert nincs még vége a rocknak (mint olyannak), hogy már azon túl levő új műfajokról beszéljük. Pszichedelikus rockzene ez is, csak egyrészt a picit drone-ozó, nagyon reverbes, belassult, texturált hangzástól és az óriási, szemi-narratív, csak több sorba tördelhető címek miatt hívjuk őket poszt-rocknak. Meg persze mert nincs dalszöveg, aminek én külön örülök, mert nagyon sokszor csak erőltetett, rímkereső kínlódásnak érzem a lyricset különböző - amúgy nagyszerű - zenék alatt, vagy horribile dictu valamiféle propagandának. A Red Sparowes amúgy egy los angelesi zenekar, mondhatni a műfaj (vagy inkább mozgalom) egyik félrerügyezett zenekara, kevés albummal, kevés mozgással (kár). Ennek a számnak (minimum) két felvett verziója van, a Gregor Samsával közösen kiadott első split albumon egy némileg finomabb és rövidebb változat található, ez pedig kicsit karcosabb, helyenként gyorsabb. Az igazán finom része pedig a második felében, három perc után kezdődik, na, az nagyszerű.

2015. május 21., csütörtök

Csütörtöki filmzene - Ennio Morricone: Il grande silenzio

Ennio Morricone sokak számára A filmzeneszerző, az emberek többsége ha mást nem is tud megemlíteni amikor rákérdeznek filmzeneszerzőkre, őt biztosan igen -- és joggal. Többféle zsánerhez írt (és ír, folyamatosan, 86 évesen is!!) zenét, de a legemlékezetesebbek valószínűleg a hatvanas évek legendás spagetti westernjeihez írt témái. Ezek közül is (talán) a leggönyörűbb az 1968-os Il grande silenzio (A halál csöndje) című Corbucci-filmhez írt soundtrackje (főszerepekben Trintignant és Klaus Kinski). Mintha nem is westernfilmhez készült volna, hanem egy romantikus, szívszaggató kamaradrámához, ahol az egymástól fényévekre levő szerelmesek szenvednek izzadt, hagymázas éjszakáikon. Holott eme nyitótéma alatt éppen hogy egy téli tájban ügető lovas képét látjuk (plusz a feliratokat), s csak a zene drámai csúcspontján ér elég közel a lovas a kamerához, hogy talán-talán felismerhessük, ki az, de a szegény túlkínzott ló nem bírja a szügyig érő havat, és bedobja a törölközőt (csak azért nem azt a verziót linkeltem be, amelyik direkt a filmből van kivágva, mert még az áltag jutub-minőségnél is szarabb a hangja). Ez a képsor teljesen átírja a zenét, a sistergő vonósokról máris a jegesen húzó Nemere bőr alá hatoló fúvása jut eszünkbe. Ja várj, akkor ezért vagyok libabőrös mindig amikor ezt hallom?

2015. május 20., szerda

Szpesöl edisön: theme for an imaginary festival

Nagyszerű dolognak tartom az utóbbi időben európai színvonalúra megszervezett fesztiválokat Erdélyben, Kolozsvárott. Semmilyen irigység nem motivál tehát, de mégiscsak összeállítottam egy fiktív fesztivált az én ízlésem szerint. Próbáltam minél fiatalabb és/vagy működő zenekarokat válogatni, akiknek van albumuk/turnéjuk/bizonyítanivalójuk. És hát persze pár jó arc öreg, akik díszmeghívottként mesterkurzust tartanak, ahogy az kell. No dancing!!!


Szerdai metál - Iommi: Flame On

Tony Iommit valószínűleg nem kell bemutatni, a Black Sabbath alapítója és oszlopos tagja, ő az egyetlen, aki mindig is tagja volt a zenekarnak, rockzenei műfajok és szubzsánerek atyja, egyszerű (hiányzik pár ujja), de felismerhető stílusával gitárosok generációit inspirálta. 2000 kürül, amikor a Sabbath döglődni kezdett (illetve dehogyis, már nagyon rég döglődött), lépett az öreg egy merészet: csinált egy nagyon is kortárs albumot, amire (kihasználva élő legenda státuszát) meghívta az akkori alternatív/nu/rock/metál/stb. legfelkapottabb, legizgalmasabb énekeseit, minden számhoz másvalaki adta a hangját (sőt, nemcsak a hangját, hanem pl. pont ebben a számban még a Queen gitárosától is vannak elrejtve gitárszóló-darabkák), s minden hanghoz kicsit hozzáigazította saját jó öreg stílusát is. Ebben a számban épp a The Cure-os Ian Astbury énekel, de csicsereg az albumon Skunk Anansie (hová tűnt azóta?), Dave Grohl, Serj Tankian, Henry Rollins, s az azóta elhunyt Peter Steele is. Szóval tényleg díszes, fasza, válogatott társaság, az egész album kurvajól szól, szinte nincs is gyenge pontja, nehéz is volt választani, aztán végül ez lett a beleszarós, dögös attitűd (meg Brian May) miatt. Szimpatikus, hogy a már akkor ötvenéves Iommi merészen használ mindenféle, saját maga által inspirált zenészektől (vissza)lopott hangzásokat, megoldásokat, itt pl. mintha kicsi Soundgarden is felbukkanna, de a lehangolt, sistergően súlyos, picit futurisztikus bevezetőből akár az industrial bandák is beugorhatnak a nagyérdeműnek. Végülis tök egyszerű rockdal, klasszikus szerkezettel, de nem tudom nem mozgatni a fejemet, mikor hallom.

2015. május 19., kedd

Keddi kortárs klasszikus - Ola Gjeilo: The Spheres

A kolozsvári Melodeus kórus előadásában hallottam először ezt a darabot, és egyből megtetszett, magasan kiemelkedett a repertoárjukból. Sajnos, nem tudom hogy lenne felvételük róla, így ezt a youtube-on talált, de nagyszerű verziót tudom beposztolni (a Phoenix Chorale nevű kórus előadásában, akik -- ha jól sejtem -- az arizonai Phoenix város kórusa lehetnek). A norvég Ola Gjeilo amúgy talán a legkortársabb kortárs klasszikus szerző az eddig általam posztoltak közül, pofátlanul fiatal, nálam mindössze 3 évvel idősebb. Northern Lights nevű kórusműve és ez, a Szférák tűnik a legismertebbnek tőle. Érdekessége, hogy egy cudarul ateista ország fiaként régi latin vallásos szövegekre ír teljesen új és gyönyörű dallamokat, ebben épp a Kyrie eleison (na jó, ez pont görög) hangzik el. Őszintén, sok köze szerintem nincs az Uram, irgalmazz szintagmához, de nem is kell legyen, ez csak egy ürügy egy igazán angyali és légies, minimalista kórusműhöz. Ha a cím felől közelítjük meg (szférák, égitestek), sokkal több értelme van, afféle univerzumban vándorló hangok zenéje ez, csillagok sóhaja. Az élet csodaszép című Frank Capra-film elején levő csillagos jelenet jut eszembe róla, de szerintem akár Kubrick is használta volna az Űrodüsszeiához.

2015. május 18., hétfő

Hétfői progresszív - Gnidrolog: Social Embarrassment

A rettentő hülye nevű Gnidrolog* zenekart a hetvenes évek eleji nagy brit progresszív robbanás dobta a felszínre, sokáig nem maradtak ott, a második album után szét is mentek (majd megjelent évtizedekkel később még valami tákolmányuk). Ez a szám a második, kiforrottabb Lady Lake című 1972-es albumukról van, amiről igazából elég nehéz volt választani, mert elég szép, egységes album amolyan Gentle Giant- és Van Der Graaf Generator-stílusban, de elég eredeti, eklektikus ötlettel. Ami feltűnő, az a műfajban nem annyira gyakori fúvósok használata, ráadásul többféle van belőlük. Az eklektikus hangzást a kicsit csiszolatlan, de kellemes hangú énekhang teszi érdekesssé: van a komor, alaposan kidolgozott, komplex szerkezetű, nagyon gentlegiantos számban egy-két izgalmas énekharmónia. A végére torzított hömpölygéssé, kellemes, belefeledkezős káosszá alakul. Az albumról még a Ship című, balladisztikusabb szám is érdekes.

* Az egyik koncertfelvételt azzal kezdik, hogy elmagyarázzák, hogy "this is a silly name, because we are silly people", és ez végülis összefoglalja a korszakot: a komor zsenialitás és hangszeres tudás keveredik a néha teljesen gyerekes kísérletezéssel, ettől volt nagyszerű a progresszív rock, amíg még annak lehetett hívni.

2015. május 17., vasárnap

Vasárnapi jazz - Art Blakey: It's Only a Paper Moon

Bevallom, a jazzről, főleg a klasszikus értelemben vett jazzről a legnehezebb írnom - tulajdonképpen  az egész blognak valahol ez is az értelme, hogy rávegyem magam, megerőltessem magam, hogy úgy is odafigyeljek, hogy azután egy gondolatot képes legyek megformálni. Ez pedig három okból is nehéz, az egyik történelmi (tulajdonképp a jazz történetéről tudok a legkevesebbet, nem olyan exponált számomra mint amennyire pl. kölyökként betéve fújtam a Black Sabbath megalakulásának mítoszait), a második az én fülemmel kapcsolatos (hogy ti. kevés gyakorlatom van a jazz aktív, participatívabb hallgatásában), a harmadik pedig hogy amúgy is rohadt nehéz jazzről írni, mert az egész (főleg improvizáltságából eredően) annyira képlékeny, folyékony, és nem is feltétlenül komplikált, csak komplex. Hogy másképp fogalmazzak: a legkevésbé narratív zene, márpedig az én Wagnerre és progresszív rockra hangolt fülem szinte automatikusan fejezetekre és drámai mozzanatokra "bontja" a zenét. Szóval ilyen szinten is challenge. Szóvalakkor -- három történelmi dolog: a felvétel a legendás Blue Note jazzkiadónál jelent meg, érdemes ezeket vadászni még akár mp3-ban is, nemrég egy tonna ilyen felvételt töltöttem le vásároltam meg legálisan. A másik: a dal maga egy Broadway-darabhoz íródott a harmincas években és hamar jazz standard lett belőle, talán az Ella Fitzgerald-verziót többen ismerik. A harmadik: Art Blakey. Zseniális jazzdobos volt, a legnagyobbakkal való zenélés után alapította meg eme zenekarát, a Jazz Messengerst. Ahhoz képest ebben a Paper Moon-verzióban nem is türemkedik annyira előre a dob -- kivéve valahol a negyedik percet, ahol van egy nagyszerű, de rövidke szóló (ezekben mindig az a zseniális, hogy pontosan abba az ütembe érkeznek vissza, ahonnan elindultak). Természetesen rohadt nehéz felismerni az eredeti, sokkal lassabb verziót (igazából csak kiindulópontnak szolgál), de hát végülis ezért is jazz a jazz. Ja és imádom a nyitó, dob-basszus összjátékra ráfújt fúvóstémát a maga (nem zenei, hanem morális értelemben) hamiskás hangjaival.