2016. január 16., szombat

Szombati elektronikus - Software: Power of Independence

A Software nem Bill Gates titkos titkos zenei projektje, hanem egy obskúrus német (mi más?) duó (néha nem is Software-ként, hanem csak simán Mergener und Weisserként fordulnak elő), akik 1984 és 2000 között voltak aktívak, tehát pont akkor, amikor a legnagyobb innovációk történtek a téren, de az elektronika azért még nem tört be a mainstreambe. Ez a szám pl. a Ceau-rendszer legdurvább napjaiból való. Nem volt még Fruity Loops meg ilyesmi, szóval hiába szoftver a "zenekar" neve, attól még hardver szintikkel és analóg rögzítő-rendszerrekel készültek a zenék, és érződik is, sokan most, a 21. században erőlködnek, hogy ezt az oldschool-szinti-hangzást emulálják. Nem lettek olyan híresek, mint pl. a szintén német Tangerine Dream, de azért akad egy-két kellemes pillanat a diszkográfiájukban. Most már viccesen retrónak tűnnek a számcímek meg a borítók (az egyiknek pl. egy fraktál, aminek a létrehozása akkori számítógépekkel mekkora dolognak számított, emlékszem még!), de a zene több mint hallgatható. Ez pl. egy nagyon tangerines, egyszerű, de izgalmas téma.

2016. január 15., péntek

Pénteki pszichedelikus - David Bowie: Big Brother

Ha a múltkor Lemmyt búcsúztattam, akkor most David Bowie-t is illene. Míg előbbi életemnek egy korábbi szakaszában volt meghatározó jelenség, utóbbi nem is olyan rég, "mindössze" az utóbbi 7-8 évben. Szóval hát igen, elmentek, szinte egyszerre, szinte születésnapjaik körül, szinte egyidősök is voltak. Mindenki leírt már mindenféléket, úgyhogy nagyon nincs amit osztani az észt, itt van szerintem a legjobb Bowie-albumról (a zavarbaejtő borítójú Diamond Dogs) az egyik utolsó szám. Egyszerre fülbemászó és slágeres, s egyszerre pszichedelikus és zavaró. De nem feltétlenül a dalszövege okán: persze, arról szól, amire tippelnél, szóval Orwell disztópiájáról (amire utal az album többi száma is, főleg az 1984 című), de egyébként fingom sincs, hogy mit jelentenek egyes sorok konkrétan. Egy krautrockos mellotron-futammal (illetve a wiki szerint igazából chamberlinnel készített szaxi-szólóval) indul. Nem evilági, az biztos. Mint maga Bowie. Összefolyik az albumzáró számmal, aminek nem kicsit idegesítő a vége, de Bowie megengedhette magának az efféle hecceket. Viszlát.

2015. december 30., szerda

Szerdai metál - Motörhead: Orgasmatron

Mivel tegnap, hetvenéves korában elment a kemény rockzene egyik legnagyobb ikonja, úgy gondoltam, illik elbúcsúzni tőle ezen a blogon. Nem is nagyon kellett gondolkoznom, hogy milyen számmal tegyem: annak idején, amikor még nem volt sem CD, sem mp3, hanem összevissza másolt kalózkazettákról hallgattuk a zenét, nagy kiváltságnak számított egy bulgár/orosz/lengyel, színes borítós "eredeti" másolat (VIVO, takt és egyéb márkájú kalózcuccok voltak, sokan biztosan emlékeznek ezekre). Nos, az Orgasmatron-kazetta sunyin meghúzódott valamelyik árus kínálatában (talán az "öregnél", a piacon, de talán máshol, a Sugás földszintjén), és bevallom, hogy borító alapján választottam ki. Akkor már elég sok Maident és Manowart hallgattam, de 15-nél biztosan nem voltam több, talán inkább 14 voltam. Hát, mit mondjak, ennyire durva zenét akkor nem hallottam, főleg a nem koncencionális énekhang miatt, ami még durvább volt ezen a súlyos, zajos, metált punkkal fuzionáló lemezen, talán a legbrutálisabb 'head albumon, annak is az utolsó, lemezcímadó számán. Pár évvel később, 1999-2000 között még el is énekeltük néhányszor az Oblivion nevű zenekarunkkal - azt azért mégsem hagyhattuk, hogy a Sepultura legyen az egyetlen banda, aki feldolgozza ezt a nagyon súlyos, de egyszerű dalt. Hát így. Isten nyugosztaljon, Ian Fraser Kilmister.

2015. július 27., hétfő

Hétfői progresszív - Picchio dal Pozzo: Napier

A Picchio dal Pozzo (kb. Harkály a kútból) egy olasz zenekar (volt?) Genovából, nem igazán lehet tudni mi lett velük, tipikusan egyike azoknak az eltűnt zenekaroknak, akik óriási időközökkel ki-kidobnak egy-egy albumot és/vagy valaki újrakiadja a lemezeiket cédén "újrakeverve". Ha nagyon szigorúak akarunk lenni, akkor igazából csak két stúdióalbumuk van, a többi három valamiféle élő album, vagy újrafelfedezett cucc. Na de ez az 1976-os debütalbum mekkora! Nincs sok köze a többi olasz progresszív zenekarhoz, inkább az angol canterbury-i szcéna zenekaraival rokon, nem is csoda, hogy Robert Wyattnak dedikálták ezt az albumot, amiben klasszikus és modern hangszerek találkoznak egy jazzes, elszállt, kísérletezgetős, olasz nyelvű őrültségben. Nem is túl egyszerű bármit is kiválasztani az albumról, az egész igazából egy nagy kísérlet, de végül ezt a számot szúrtam ki, mert a közepén (kb három és fél perctől) egy igazán szép, lírai téma bontakozik ki az addigi disszonanciából, szinte mint egy rajzfilm soundtrackje.


2015. július 26., vasárnap

Vasárnapi lightos jazz fusion - Bill Bruford: Feels Good To Me

Bill Bruford, a brit dobisten (Yes, King Crimson, UK stb) első, 1977-es "szóló"-albumáról való ez a címadó (de nem kezdő) nóta, az album talán leghozzáférhetőbb, leglájtosabb darabja. Rögtön felismerhető benne (a közepén) a Holdsworth-féle gitárszólózás. Egyébként ebben a számban John Goodsall is játszik a nemrég tárgyalt Brand X-ből, ezzel is kötődik a canterbury-i szcénához. Bruford  ezután vette fel zenekar-megnevezésként az Earthworks nevet, s sokkal hardcore-bb jazz irányba vonult. Ez viszont egy jazz-pop-fúziós darab, ha van ilyen. Ha kiszednénk a pattogó alapokat alóla, akkor a főtéma elmenne valami Vangelis írta filmzenének is, egyébként kellemes a sok dúr hangsor használata a jazzben általában eluralkodó moll meg szűk hangsorok helyett (ettől is lesz olyan popzenés, nemcsak a viszonylag egyszerű - de később azért bekomplikálódó - ritmus miatt).

2015. július 13., hétfő

Hétfői progresszív - Aera: Mechelwind

Az Aera egy német progresszív rockzenekar volt a hetvenes években, de nem igazán sorolhatóak a krautrockos bandák közé, inkább jazz-vonalról közelítették meg a témát. Amint ez a számcím is mutatja, a frankföldi Mechelwind városkájában éltek, ami olyasmi lehetett számukra, mint Canterbury a National Health és a többiek számára. Sokat nem lehet megtudni róluk, mert nagyon rég felbomlottak, csak öt (+ egy live) albumot hagytak az utókorra, amiből kb. kettő ami nagyon jó, az első (Humanum est), és ez (Hand und Fuss). Kitűnő szaxofon-passzusok tarkítják az amúgy gitáralapú, jazzes zenét, ami néha nagyon egyszerű (az átkötő részek pl 2.20 körül), máskor kicsit pszichedelikus (mint a nyitó, szűkített akkordokat felvonultató szorongósabb téma), megint máskor teljesen rockos (3.20 körül a szinte zappás szóló). Ebben amúgy mondhatni két szám van, öt percnél lelassul teljesen, és egy balladisztikus, nagyon pőre, kopogó hangzású basszustémával folytatódik, amire elsőre teljesen műfajidegen, de nagyszerű hegedűszóló jön, ezt gabalyítják tovább az elektromos gitárral, amíg a sodrás teljesen fel nem emészti az egészet, és vissza nem figyel a számot indító téma a háttérben. Mit ad isten, fenn van a youtubon az egész album...

2015. július 11., szombat

Szombati funky soul - Tower of Power: What Is Hip?

Ezt a zenekart nemrég ajánlotta be egy ismerősöm, mint tökéletes muzsikát szexhez, hamar ki is próbáltam. Mondjuk nem ez a legdugósabb számuk, ez inkább táncolós, már amennyire én, a Nem Táncoló Ember meg tudom állapítani. Mindenesetre nagyon feszes, rézfúvósokkal alaposan megtámogatott funk ez, de azon jóval túl is mutat. Helyenként meglepően komplex, főleg bulis zenéhez képest. Különösen szimpatikus a groove-ot szinte motorszerű precizitással és erővel megtámogató pulzáló, gyors basszusgitár-téma, még ritmusváltások/breakek is vannak benne. Kár, hogy a mostani amerikai fekete zene ezen régiek kreativitásának töredékét mutatja fel mindössze, mégis jóval híresebbek. Sic tranzit. Na de válaszolva a címben feltett kérdésre: hát a csípő, bazmeg :D

2015. július 9., csütörtök

Pénteki minimál pszichedelia - Physics: Delayed Drone

A Physics egy nagyon hamar megszűnt, kevés kiadványt megért igazi ritkaság volt a kilencvenes évek vége felé, amikor már és még nem volt "divatja" az efféle minimalista, a hetvenes évek kraut-rockjában gyökerező fél-elektronikus zenének. Már ahhoz is elég nagy elszántság kell, hogy valaki Fizikának hívja a zenekarát, nemhogy ilyen monoton, a szám címéhez passzolóan ténylegesen drone-oló (miért nincs erre jó magyar szó? gyertek, találjuk ki. ezúttal versenyt hirdetek: a drone, droning - nem a minihelikopter! - szó legjobb magyarításáért fizetek egy kávét egy tetszőleges kolozsvári kocsmában.) hangzással álljon elő. Nem is csodálom, hogy hamar megszűntek. Pedig nagyszerű zene ez, ha nem is passzol minden (lelki)állapothoz. Érdekes még, hogy a drone itt szinte szó szerint is drone: néha helikopterre emlékeztető szintihangok dúsítják az elszállós, kókadozós, kánikulához maximálisan találó fílinget. [ui. ma jól benéztem a napot, haha. a dátumot már nem cserélem ki, csak a címet javítottam]

2015. július 8., szerda

Szerdai metál - Ark: Torn és Where the Wind Blows

Az Ark egy prog.metál "szupergrupp" volt az ezredforduló környékén, most egyedül Jorn Lande nagyszerű hangú énekes nevét emelném ki a felállásból. Mindössze két albumuk volt, ami hatalmas kár, ráadásul a bőgős a tavaly meg is halt, úgyhogy ebből reunion soha nem lesz, legalábbis abban a formában nem. S hogy mitől progresszív ez a metál? A második albumról származó Tornból számból eléggé alaposan kiderül, az egyből működő, dallamos refrént néha igen fura ütemek és hangzások kötik össze, de sohasem nyújtják el a kísérletezgetést annyira, hogy kellemetlen legyen a kedves hallgatónak. Az első albumról kiszemelt Where the Wind Blows pedig nemkülönben dallamos, fülbemászó refrénnel bír, de maga a szám is egyszerűbb kicsit, sőt, még egy blues(os) szóló is helyett kapott benne. Szerintem maximálisan rádióbarát zene, fura hogy nem mennek ilyen igényes dolgok az éterben. Szóval R.I.P. Ark.


2015. július 5., vasárnap

Vasárnapi jazz fusion - Oregon: Dance to Morning Star

Mialatt a héten kinn a városban (mégcsak nem is feltétlenül mindig a parkban) zajlott az igen kevés jazzt felvonultató Jazz in the Park fesztivál, én itthon felfedeztem magamnak egy igazi jazz-zenekart, ráadásul borító alapján, ami velem kb sohasem szokott előfordulni. Persze nem "tiszta" jazz ez sem (miért, az mit jelent?), hanem ez is fuzionál, mégpedig világzenés, népi hangszerekkel, hangzásokkal és struktúrákkal. Ráadásul rohadtul nem mai csirkék ezek sem, hanem pont a számomra aranykorban kezdték, a hetvenes években. Az amerikai Oregon zenekarról van szó, s közben azt is megtudtam, hogy 2003-ban Temesváron is jártak. Viszonylag egyszerű, népies ritmusra szólóznak klarinéttal, de néha még nagybőgővel(!) is, tessék megfigyelni a számban felbukkanó akusztikus hangszerek miriádjait.

2015. július 3., péntek

Pénteki space - Hawkwind: Born To Go

Az űrkutatás fejlődését követően a hatvanas évek vége felé egyre több zenekar kezdett kísérletezni hasonló témákkal (Pink Floyd), s amikor a zenei technológia is utolérte a kísérletező kedvet, akkor tudott igazán robbanni a Hendrix-féle LSD-szagú pszichedelia az elborult brit mehetnékkel. Így lett meg a Hawkwind. Talán nem véletlen, hogy ekkor szállt le végre az ember is a Holdra. A space rock alapbandája (ekkor még a jó öreg Motörheades Lemmy is bőgőzött náluk), s talán a műfaj legfontosabb beizzító lemeze a Space Ritual című élő album, 1972-ből. Én ennél többet nem is mondanék, ez a szám- és albumcím elég tökéletesen leír mindent, a zene pedig jól meghatározza azt, ami jön: sistergő, háttérben drone-oló hangok, mucho reverbo, elborult űr- és spirituális tematikájú szövegek (néha akár narrálva is, de olyan szerzők műveit is felhasználva, mint Michael Moorcock), mindez egy szinte törzsi módra egyszerű, sodró dobütemre. Szpész. Nem csoda, hogy úgy reklámozták az albumot annak idején, hogy "88 minutes of brain-damage". :D

2015. július 2., csütörtök

Csütörtöki filmzene - Giorgio Moroder: Midnight Express (Chase)

Giorgio Morodert valamiért nagyon (újra)felfedezte magának a kortárs elektronikus miliő, s mondjuk jól is tette. Nagyon sok filmzenét is írt viszont a megboldogult hetvenes-nyolcvanas években, az akkor mérföldkőnek, bazinagy újításnak számító szintetizátorokat beházasítva a filmzeneileg nagyon konzervatív Hollywoodba. Nem maradt nagyon gyümölcsöző ez a dolog, igazából a mainstream Hollywood azóta is a német romantika (Wagner) csecseit csócsálja John Williamsék által. Mindegy, ezért a filmzenéért Oscart is kapott az olasz producer-dídzséj-úttörő, mellesleg a film is kibaszottul jó, tessenek szívesen bepótolni ha nem látták. A nóta maga egy cefetül fülbemászó szintitéma, valahol Kraftwerk és Jean-Michel Jarre között, egy diszkós-üldözős ritmusra rápittyegtetve.

2015. június 30., kedd

Keddi klasszikus - Sibelius: Finlandia, Op. 26.

Nem, ez nem a vodkáról szól, hanem a legünnepeltebb finn zeneszerzőről, Jean Sibeliusról, a késői romantika alkotójáról, a finn nemzeti érzés kottába passzírozójáról. Őneki is a legreakciósabb, oroszellenes, függetlenedési óhajt kifejező darabjáról (Finnország akkor épp orosz fennhatóság alá tartozott), 1899-ből. Ezt a szimfonikus költeményt titokban, más címeken kellett előadni, nehogy a ruszkik rájöjjenek, hogy miről szól. A dolog működött, igaz, csak az első világháború miatt, de a finnek mégiscsak függetlenek lettek, immár szinte száz éve. (Ezt csak halkan súgom a transzilvanista mozgalomnak.) Az érdekes az, hogy nem is a legizgalmasabb darabja a szerzőnek, de hát ebből lett végül a finn Szózat, ha nem is a Himnusz. De kvázi-himnusz jellege miatt természetesen ezercsillióféle feldolgozása/rögzített előadása van, szinte lehetetlen kiválasztani, hogy melyiket szúrjam be ide. Végül egy viszonylag frisset választottam, direkt a forrásból: az új helsinki koncerttermet avatják fel éppen. Tévés közvetítés, de jó minőségű a zenefelvétel. Kippis!

2015. június 29., hétfő

Hétfői progresszív - Trace: Bourrée

Lám, itt egy progresszív rockzenekar, aki inkább az európai klasszikus zenéből inspirálódott, nem annyira az amerikai jazz-gyökerekből. Az amúgyis erősen neoklasszikus/neobarokk vonalat nyomató holland Ekseption zenekarból vált ki pár virtuóz tag, hogy csak úgy legyártson három nagyszerű albumot a nyolcvanas években. Itt két szám van egymásba gyúrva, az első rövid darab egy Bach-átértelmezés prog-hangszerekkel, örök kedvencem, a másik pedig egy kicsit improvizatívabb cucc, az első albumuk egyik számának a továbbgondolása. Nem egy meghatározó zenekar, már csak ha az outputjuk mennyiségét is nézzük, de az ismeretlen gyöngyszemek kategóriát magasan vezeti.

2015. június 28., vasárnap

Vasárnapi avantgárd jazz - Henry Cow: Amygdala

Épp valamelyik nap néztem meg a Frank című nagyszerű filmet, amelyben korunk egyik legzseniálisabb férfiszínésze, Michael Fassbender a film legvégéig egy hatalmas kartonfejjel a fején játszik. Az ottan bemutatott elborult, természetbe improvizatív albumot felvenni kivonuló zenekarhoz, illetve az ő munkamódszerükhöz hasonlíthat a cambridge-i egyetemen létrehozott Henry Cow nevű legendás formáció, akiknek egyik legfontosabb kvalitása az volt, hogy tudatosan távol tartották magukat a mainstreamtől, még akkor is, amikor az aranykorban a jobbfajta progresszív zenekarok be-bekerültek a rádióba. Ennek a magatartásnak a csúcsa volt az 1978-as Rock In Opposition nevű fesztivál, ahova olyan zenakarokat gyűjtöttek össze Európából, akiket "THE RECORD COMPANIES DON'T WANT YOU TO HEAR." Improvizált, készakarva határsértő zenét hoztak létre, aminek egy részét tényleg nehéz lehet néha hallgatni, de igazából nagyon sok gyöngyszem akad közöttük. Most a szó szerint legendás (címe: Legend), zoknis dizájnú első albumukról választottam egy viszonylag hozzáférhetőbb darabot, ami nagyon szép mintapéldája annak, hogy nem kell semmiféle struktúrába beleerőszakolni az ötleteidet, meg lehet a zenét oldani amolyan Ulysses-féle tudatfolyam-szinten is oldani, úgy, hogy egyszerre akár több zsánert is súrolsz, ha akarsz. Később még elborultabbak lettek, de hátha ez a szám jó kis betekintés ebbe a nagyszerű, korát tényleg megelőző zenekarba. A teljes album is megvan itt -- de most akkor megragadnám az alkalmat, hogy ismét kifejtsem: youtube-ról zenét hallgatni bűn, káros és szar. Csak kóstolónak van itt, próbáljátok beszerezni a zenéket legalább egy jó minőségű mp3-ban, de inkább flac-ban.

2015. június 27., szombat

Szombati pszichedelikus folk - Donovan: Mellow Yellow

Jobb híján folknak szokták becézni Donovant, aki valahol a múlt heti Roy Harper után következik a brit akusztikus trubadúr-listában. A megboldogult hatvanas évek LSD-szagú terméke ő is, de kevésbé kontemplatív, inkább játékos modorú zenész, valahol az eltévedt amerikai hippik és a degettes brit proli zenék között van félúton. Skót Bob Dylan, mondhatni. A dalszövegei dekódolásához pontos mértékegységekre lenne szükség a bevett anyagokból, úgyhogy jobb idejekorán feladni. Azért mondtam, hogy Dylan, mert később ő is beelektromosodott kissé, de pályája elején teljesen akusztikusban nyomta az igét (a Remember the Alamo című dala még dylanosan is van elénekelve). Fogalmam sincs, miért pont ezt a dalt választottam, lehet azért, mert amikor először hallottam, máris bólogattam rá, s magában a zenében, a zenei fogalmazásban is van valamiféle cinizmus. Egyből dúdolható cucc, aminek egyszerű akusztikus témájára még fúvósok és egyebek is érkeznek később.

2015. június 25., csütörtök

Pénteki pszichedelikus - Ego on the Rocks: Asylum

A múltkori Eloy kapcsán jött be ez a zenekar, vagy inkább szpesöl projekt, amit két ex-Eloy-tag, a billentyűs és a dobos csinált. Sajnos, csak ez az egy albumuk volt, 1980-ban (Acid in Wounderland), s még ez is irtó rövidke, ami nagy kár. De lehet, jobb is így, mert a műfaj (ha van ilyen műfaj... ha kell legyen ilyen műfaj...) egyik legizgalmasabb rejtett gyöngyszeme ez a negyven percnyi muzsika. Kísérletezés és slágeresség között mocorog, nagyon elszállós, talán a korhoz képest túlságosan is (lehet, hogy ezért nem lett belőle semmi "komolyabb" később). Előszöris, a groove-ja kurvajó, továbbá a billentyű-szőnyeg s a szinte funkos gitártémával zseniális, s itt még a németes danolászás sem annyira idegesítő, mint amennyire az Eloynál néha. A vicc az, hogy teljesen klasszikus struktúrájú pl. ez a szám, még sláger is lehetett volna belőle. Ja és a szintiszóló is milyen fasza, egyszerűsége ellenére. Vagy pont azért, ugye. Hálistennek valami jograbló gazember az egész albumot felrakta a jutubra, úgyhogy ide kattintva meg lehet hallgatni mind, sőt, bónusztrekkek is vannak.

2015. június 22., hétfő

Hétfői progresszív - Triumvirat: Spartacus

Ha az Eloy a német Pink Floyd volt, akkor a Triumvirat a német Emerson Lake and Palmer vagy Yes, de ez újfent nem probléma, legalább további bizonyítékokat szolgáltatnak arra, hogy Németországban nem csak a berliner schule és nemcsak krautrock létezett abban a korszakban. Sajnos a PR-juk nem volt annyira jó, így hamar eltűntek, mindössze egy évtizednyi igen koncentrált progresszívtörténeti hozzájárulás után. Nagyszerű, összetett darab ez a címadó, talán legismertebb albumukról: a patetikus, dallamos részeket játékos billentyűfutamok váltják, aztán a vége felé bejön egy teljesen más, galoppozós harmadik téma, egy kissé szintis, mára már nosztalgikus szinti-hangszínnel. Az érdekes az, hogy a rockzene talán legfontosabb hangszere, a gitár egyáltalán nem is hiányzik, a bőgő, dob és billentyűsök/zongora triumvirátusa teljesen kitölti a teret - csak (szintén az Eloyhoz hasonlóan) egy kissé karaktertelen énekhang ront az összeképen picit. Bocsánat a gyalázatos hangminőségért, de legalább újabb érveket szolgáltatok a youtubos zenehallgatás ELLEN.

2015. június 20., szombat

Szombati meglepi folk - Roy Harper: Freak Street

Azoknak, akik számára a folkzene betépett hippiket, vagy legfeljebb korai Bob Dylant jelenti: volt a briteknél egy erős és izgalmas mozgalom a hatvanas-hetvenes években, irtó jó folk(os) zenészekkel, akik nagyjából feleslegessé is tették ezt a műfaji címkézést. Roy Harper talán az egyik legfontosabb trubadúrja a zsánernek, s talán nem is ez a legismertebb vagy legjobb albuma (a minőség mindenképp elég hullámzó), de ez a szám zárja az albumot, s nagyjából minden megtalálható benne, mint ami az előző számokban. Végül nem az albumzáró és albumcímmel azonos Come Out Fighting Ghengis Smith címűt raktam be, mert letörölték a youtubról és dög voltam feltölteni máshova. Helyette itt van az albumnyitó szám, ami nagyszerű, és még rövid is. Figyelem, dilis narrációt is tartalmaz nyomokban. Ha valaki beszerezné, mindenképp a remastered CD-verziót szerezze meg, jobban is szól, mert van rajta csomó nagyszerű bónuszdal.