2015. május 2., szombat

Szombati meglepetés - sZempöl: Dilinkó

Azért, mert ha már volt Uriah Heep (mint szentgyörgynapi fellépők), akkor legyenek a miénkek es, hiszen ők is fellépnek (este tízkor!). Mondjuk ez nem újdonság, nem kell különösebben szemfüles legyél, hogy elkapd őket valahol Szentgyörgyön, Kolozsváron vagy Váradon. De nemcsak ezért posztolom őket a szombati szuprizás szlotban, hanem mert ügyes zenészek és nagyon jó arcok, személyesen ismerem és szeretem nagyrészüket, s többükkel is volt alkalmam zenélni a ZUG-ban, s azok a jamek is mindig jól telnek. Mna ennyi.

2015. május 1., péntek

Pénteki space - Tim Blake: New Jerusalem

Tim Blake-t nagyjából a Hawkwind miatt ismerem. Az érdekes az, hogy noha ott volt a legendás zenekar születésénél hangmérnökként, csak jó tíz évvel később lett ő is tag. Szintetizátorokon és egyéb derivátumokon játszik, de a szívünknek oly kedves, sci-fi-jelleget adó theremint is kezeli. Ez egy nagyszerű album nagyszerű, több mint negyedórás dala, amit William Blake verse ihlettett - ugyanaz a William Blake, aki Jarmusch legjobb filmjében, a zseniális Dead Manben a főhős figurájához kölcsönözte a nevét (és habitusát? :D). Sistergő űrhangok, gurgulázó szinti, olvadékony theremin-(jellegű)-futamok és még egy nagyszerű dallama/refrénje is van, mondanivalóval, a ritmus lüktetése pedig organikus, nem egy ritmusszekció által van a darabra erőltetve, a perkúció csak finoman húzódik meg a háttérben. Olyan hosszú nóta, hogy a végére meg is lehet tanulni a refrént kívülről.

2015. április 30., csütörtök

Csütörtöki filmzene - The Plugz: Reel Ten (Repo Man)

Mondjon bárki bármit, Alex Cox egy nagyszerű rendező (lehetett volna, ha kicsit kompatibilisebb lett volna a stúdiórendszerrel, vagy inkább a stúdiórendszer vele), és nagyszerű érzéke van filmzene-válogatáshoz, illetve íratáshoz, főleg ha olyan haverjai vannak, mint Joe Strummer (a The Clash-ből), vagy ez a rövid ideig élt, Los Angeles-i latino-punk-zenekar, a The Plugz (kb: A dugaszok). A Repo Man volt talán a legsikeresebb filmje, egy disztópiájában is humoros, "szociális érzékenységű" sci-fi. A soundtrack-album pedig olyan punk-, vagy punk-közeli alkotók/zenekarok darabjaiból állt össze, mint Iggy Pop vagy a Black Flag, a számok közti űrt pedig az említett The Plugz töltötte ki, néha "sima" punkdalokkal, vagy pl. olyan instrumentális, inkább egy beszívva szörf-rockozó Morriconéra emlékeztető, kis hangulatos darabkákkal, mint pl. ez itten. Az egy dolog, hogy tökéletesen illik a filmhez (még némi kis sci-fi-s szintetizátor is belefért), de önmagában is működik. Meg is szűnt a zenekar a film piacra kerülése után.

2015. április 29., szerda

Szerdai rock - Uriah Heep: Return to Fantasy

Kamaszkorom egyik kedvencei (ugye, Pistuka?), és a hétvégén tiszteletüket teszik a Szent György Napokon, úgyhogy nem is tudnék nem Jurájáhippet posztolni ma. Ráadásul azért is szimpatikusak, mert a hivatalos honlapjukon a turnédátumoknál nemcsak románul szerepel becses városunk neve, hanem magyarul is - s már ennyivel is faszábbak, mint az egész marosvásárhelyi nómenklatúra. Na de még azért sem az Easy Livin'-t vagy a Gypsy-t linkelem be (főleg hogy ezeket biztos elnyomják majd szombaton), hanem ezt a sci-fi-soundtrackbe is beillő, überdallamos, elszállós, de mégis roppant fogós darabot. Thereminre hasonlító hangokkal indul, majd belép a pulzáló, bólogatásra ingerlő ritmus (John Wetton itt került be bőgősnek a zenekarba), amire nagyszerűen rákúsznak a zseniális torkú, de rettenetesen hülye hajú, és sajnos idejekorán eltávozott David Byron többszólamú vokáljai (halála után nem igazán tudtak nagyon klasszikus albumokat készíteni már). Találkozunk Szengyörgyön, addig meg lehet tanulni a szöveget.

2015. április 28., kedd

Keddi kortárs klasszikus - Penderecki: String trio (Vivace)

Maradjunk akkor a lengyeleknél: Krzysztof Penderecki egész picivel a múlt héten posztolt Górecki előtt született, csak tőle eltérően még életben van, ezért is könnyű ráfogni, hogy ő a legnagyobb élő lengyel zeneszerző. Penderecki operákat is írt, meg nagyon sok filmben használták a zenéjét, s Góreckitől eltérően nem szakított végleg a diszharmóniával: ez a darab pl viszonylag késői, 1991-ből származik, amikor a mester már alaposan befutott. Három vonósra volt írva, természetesen többféle előadásban hozzá lehet férni, tessék rákeresni. Miért pont ezt posztoltam ma? Mert ilyen kedvem van: dühös, harapós melankólia, ami az istennek sem akar melódiában feloldódni, hiába várja a kedves hallgató, legfeljebb néha alattomosabb mederben csordogál. Ha torzított gitárokkal játszaná el valaki, a thrash-rajongók megbolondulnának érte.

2015. április 27., hétfő

Hétfői progresszív - Patrick Moraz: Intermezzo/Indoors/Best Years of Our Lives

A svájci Moraz egy roppant tehetséges billentyűs, akinek a saját munkáit valamiért kevéssé ismerjük, inkább arról híres, hogy a legendás Yesben tolta vagy két évig Wakeman távozása után, aztán a Moody Bluest segítette ki. Ez a beszúrt darabka az első, The Story of I című 1976-os albumáról származik, ami rögtön a Yes-korszak után jelent meg, és a jazz- meg Rick Wakeman-gyökerek mellett a legszembetűnőbb a barokkos és latinos hatás, a szinte gyermeki játékkedv és változatosság. Először csak egy háromperces darabot akartam beszúrni, aztán megláttam, hogy valaki feltöltött három számot egyben (amiben van logika, hiszen a korszak szellemiségéhez híven ezek egybeolvadnak), s ennek kölön örülök, mert az említett latinos vidámkodástól hamar eljut egy csomó virgázáson keresztül a nagyon finom melankóliáig, amire akár még összebújósan táncolni is lehetne. De nem fogunk. Az egész album amúgy egy roppant tarka és vidám, erősen virtuóz progresszív rock az aranykor végéről.

2015. április 26., vasárnap

Vasárnapi jazz/fusion - Perigeo: Grandangolo

Ki se találnád a név alapján, de ez egy olasz zenekar (volt), és a kornak jellemző poszt-májlszdévisz fúziós jazz-rockot nyomtak, ami igazából némileg közérthetőbb, torzított gitárokra rászólózott billentyű- és egyéb futamokat jelentett, időnként disszonanciába és káoszba futva, csak hogy mindenki nagy kielégülésére feloldhassák őket. Nagyon hetvenes évek, nagyon kellemes, nagyon valószínű, hogy vissza fognak még térni ebbe a blogba, mert rossz zenét sohasem csináltak (pár kortársuktól eltérően). Ez az Azimut című bemutatkozó albumukról származik, 1972-ből, s már a címe is kedves: nagylátószöget jelent (legalábbis számomra :D).