2016. január 16., szombat

Szombati elektronikus - Software: Power of Independence

A Software nem Bill Gates titkos titkos zenei projektje, hanem egy obskúrus német (mi más?) duó (néha nem is Software-ként, hanem csak simán Mergener und Weisserként fordulnak elő), akik 1984 és 2000 között voltak aktívak, tehát pont akkor, amikor a legnagyobb innovációk történtek a téren, de az elektronika azért még nem tört be a mainstreambe. Ez a szám pl. a Ceau-rendszer legdurvább napjaiból való. Nem volt még Fruity Loops meg ilyesmi, szóval hiába szoftver a "zenekar" neve, attól még hardver szintikkel és analóg rögzítő-rendszerrekel készültek a zenék, és érződik is, sokan most, a 21. században erőlködnek, hogy ezt az oldschool-szinti-hangzást emulálják. Nem lettek olyan híresek, mint pl. a szintén német Tangerine Dream, de azért akad egy-két kellemes pillanat a diszkográfiájukban. Most már viccesen retrónak tűnnek a számcímek meg a borítók (az egyiknek pl. egy fraktál, aminek a létrehozása akkori számítógépekkel mekkora dolognak számított, emlékszem még!), de a zene több mint hallgatható. Ez pl. egy nagyon tangerines, egyszerű, de izgalmas téma.

2016. január 15., péntek

Pénteki pszichedelikus - David Bowie: Big Brother

Ha a múltkor Lemmyt búcsúztattam, akkor most David Bowie-t is illene. Míg előbbi életemnek egy korábbi szakaszában volt meghatározó jelenség, utóbbi nem is olyan rég, "mindössze" az utóbbi 7-8 évben. Szóval hát igen, elmentek, szinte egyszerre, szinte születésnapjaik körül, szinte egyidősök is voltak. Mindenki leírt már mindenféléket, úgyhogy nagyon nincs amit osztani az észt, itt van szerintem a legjobb Bowie-albumról (a zavarbaejtő borítójú Diamond Dogs) az egyik utolsó szám. Egyszerre fülbemászó és slágeres, s egyszerre pszichedelikus és zavaró. De nem feltétlenül a dalszövege okán: persze, arról szól, amire tippelnél, szóval Orwell disztópiájáról (amire utal az album többi száma is, főleg az 1984 című), de egyébként fingom sincs, hogy mit jelentenek egyes sorok konkrétan. Egy krautrockos mellotron-futammal (illetve a wiki szerint igazából chamberlinnel készített szaxi-szólóval) indul. Nem evilági, az biztos. Mint maga Bowie. Összefolyik az albumzáró számmal, aminek nem kicsit idegesítő a vége, de Bowie megengedhette magának az efféle hecceket. Viszlát.