2015. július 3., péntek

Pénteki space - Hawkwind: Born To Go

Az űrkutatás fejlődését követően a hatvanas évek vége felé egyre több zenekar kezdett kísérletezni hasonló témákkal (Pink Floyd), s amikor a zenei technológia is utolérte a kísérletező kedvet, akkor tudott igazán robbanni a Hendrix-féle LSD-szagú pszichedelia az elborult brit mehetnékkel. Így lett meg a Hawkwind. Talán nem véletlen, hogy ekkor szállt le végre az ember is a Holdra. A space rock alapbandája (ekkor még a jó öreg Motörheades Lemmy is bőgőzött náluk), s talán a műfaj legfontosabb beizzító lemeze a Space Ritual című élő album, 1972-ből. Én ennél többet nem is mondanék, ez a szám- és albumcím elég tökéletesen leír mindent, a zene pedig jól meghatározza azt, ami jön: sistergő, háttérben drone-oló hangok, mucho reverbo, elborult űr- és spirituális tematikájú szövegek (néha akár narrálva is, de olyan szerzők műveit is felhasználva, mint Michael Moorcock), mindez egy szinte törzsi módra egyszerű, sodró dobütemre. Szpész. Nem csoda, hogy úgy reklámozták az albumot annak idején, hogy "88 minutes of brain-damage". :D

2015. július 2., csütörtök

Csütörtöki filmzene - Giorgio Moroder: Midnight Express (Chase)

Giorgio Morodert valamiért nagyon (újra)felfedezte magának a kortárs elektronikus miliő, s mondjuk jól is tette. Nagyon sok filmzenét is írt viszont a megboldogult hetvenes-nyolcvanas években, az akkor mérföldkőnek, bazinagy újításnak számító szintetizátorokat beházasítva a filmzeneileg nagyon konzervatív Hollywoodba. Nem maradt nagyon gyümölcsöző ez a dolog, igazából a mainstream Hollywood azóta is a német romantika (Wagner) csecseit csócsálja John Williamsék által. Mindegy, ezért a filmzenéért Oscart is kapott az olasz producer-dídzséj-úttörő, mellesleg a film is kibaszottul jó, tessenek szívesen bepótolni ha nem látták. A nóta maga egy cefetül fülbemászó szintitéma, valahol Kraftwerk és Jean-Michel Jarre között, egy diszkós-üldözős ritmusra rápittyegtetve.

2015. június 30., kedd

Keddi klasszikus - Sibelius: Finlandia, Op. 26.

Nem, ez nem a vodkáról szól, hanem a legünnepeltebb finn zeneszerzőről, Jean Sibeliusról, a késői romantika alkotójáról, a finn nemzeti érzés kottába passzírozójáról. Őneki is a legreakciósabb, oroszellenes, függetlenedési óhajt kifejező darabjáról (Finnország akkor épp orosz fennhatóság alá tartozott), 1899-ből. Ezt a szimfonikus költeményt titokban, más címeken kellett előadni, nehogy a ruszkik rájöjjenek, hogy miről szól. A dolog működött, igaz, csak az első világháború miatt, de a finnek mégiscsak függetlenek lettek, immár szinte száz éve. (Ezt csak halkan súgom a transzilvanista mozgalomnak.) Az érdekes az, hogy nem is a legizgalmasabb darabja a szerzőnek, de hát ebből lett végül a finn Szózat, ha nem is a Himnusz. De kvázi-himnusz jellege miatt természetesen ezercsillióféle feldolgozása/rögzített előadása van, szinte lehetetlen kiválasztani, hogy melyiket szúrjam be ide. Végül egy viszonylag frisset választottam, direkt a forrásból: az új helsinki koncerttermet avatják fel éppen. Tévés közvetítés, de jó minőségű a zenefelvétel. Kippis!

2015. június 29., hétfő

Hétfői progresszív - Trace: Bourrée

Lám, itt egy progresszív rockzenekar, aki inkább az európai klasszikus zenéből inspirálódott, nem annyira az amerikai jazz-gyökerekből. Az amúgyis erősen neoklasszikus/neobarokk vonalat nyomató holland Ekseption zenekarból vált ki pár virtuóz tag, hogy csak úgy legyártson három nagyszerű albumot a nyolcvanas években. Itt két szám van egymásba gyúrva, az első rövid darab egy Bach-átértelmezés prog-hangszerekkel, örök kedvencem, a másik pedig egy kicsit improvizatívabb cucc, az első albumuk egyik számának a továbbgondolása. Nem egy meghatározó zenekar, már csak ha az outputjuk mennyiségét is nézzük, de az ismeretlen gyöngyszemek kategóriát magasan vezeti.

2015. június 28., vasárnap

Vasárnapi avantgárd jazz - Henry Cow: Amygdala

Épp valamelyik nap néztem meg a Frank című nagyszerű filmet, amelyben korunk egyik legzseniálisabb férfiszínésze, Michael Fassbender a film legvégéig egy hatalmas kartonfejjel a fején játszik. Az ottan bemutatott elborult, természetbe improvizatív albumot felvenni kivonuló zenekarhoz, illetve az ő munkamódszerükhöz hasonlíthat a cambridge-i egyetemen létrehozott Henry Cow nevű legendás formáció, akiknek egyik legfontosabb kvalitása az volt, hogy tudatosan távol tartották magukat a mainstreamtől, még akkor is, amikor az aranykorban a jobbfajta progresszív zenekarok be-bekerültek a rádióba. Ennek a magatartásnak a csúcsa volt az 1978-as Rock In Opposition nevű fesztivál, ahova olyan zenakarokat gyűjtöttek össze Európából, akiket "THE RECORD COMPANIES DON'T WANT YOU TO HEAR." Improvizált, készakarva határsértő zenét hoztak létre, aminek egy részét tényleg nehéz lehet néha hallgatni, de igazából nagyon sok gyöngyszem akad közöttük. Most a szó szerint legendás (címe: Legend), zoknis dizájnú első albumukról választottam egy viszonylag hozzáférhetőbb darabot, ami nagyon szép mintapéldája annak, hogy nem kell semmiféle struktúrába beleerőszakolni az ötleteidet, meg lehet a zenét oldani amolyan Ulysses-féle tudatfolyam-szinten is oldani, úgy, hogy egyszerre akár több zsánert is súrolsz, ha akarsz. Később még elborultabbak lettek, de hátha ez a szám jó kis betekintés ebbe a nagyszerű, korát tényleg megelőző zenekarba. A teljes album is megvan itt -- de most akkor megragadnám az alkalmat, hogy ismét kifejtsem: youtube-ról zenét hallgatni bűn, káros és szar. Csak kóstolónak van itt, próbáljátok beszerezni a zenéket legalább egy jó minőségű mp3-ban, de inkább flac-ban.