2015. május 16., szombat

Szombati vendégposzt - Stars Of The Lid: Requiem For Dying Mothers, Part 2

Mai meglepetésünk pedig a Svédbe csángált Emøke, a (joggal!) egyre felkapottabb Fáradt város hangjai kurátora, aki némi morbid felhangokkal ellátott vendégposztot írt nekem:

Ha instrumentális elektronikáról van szó, kevesen képesek olyan szintű melankóliába süllyedni (emelkedni?) mint a texasi Adam Wiltzie és Brian McBride (egykori) ambient-drone projektje, a Stars Of The Lid. Bátran merem állítani, hogy ez a fenséges kollaboráció nemcsak a vájtfülűeknek számít mérföldkőnek az ambient zene történetében (vagy megemlíthetjük a ’modern klasszikus’ címkét is, ha már amúgy is roppant trendi), hanem az is otthonra lel benne, akit amúgy hidegen hagy az elektronikus hangzásvilág. Szem (fül?) szárazon nem marad. Ezért felfoghatatlan számomra, hogy mégis oly kevesen ismerik őket az erdélyi prérin. Pedig ha szívesen átadod magad Henryk Górecki vagy Arvo Pärt dallamainak, akkor már csak egy lépésre vagy attól, hogy erre a következő szintre emelkedj. Ez a minimalista, mennyei drone-himnusz tökéletes betekintést nyújt Wiltzie és McBride munkásságába, melyben a vonós hangszerek könnyed elektronikával szeretkeznek a legfinomabb ambient műfajok leple alatt. Ha zenét választhatnék a saját temetésemre, akkor mindenképp azt szeretném, ha ezt játszanák, egy végtelenített loop formájában. Titkon remélem, hogy olyasvalaki is olvassa ezt a bejegyzést, aki majd jelen lesz ott és tenne is valamit az utolsó kívánságom érdekében. Köszönöm előre is.

2015. május 15., péntek

Pénteki pszichedelikus - Ozric Tentacles: Throbbe

Mivel hétfőn jelent meg a műfaj egyik alapbandájának, a zenekarok miriádját inspiráló brit Ozricsnak az új lemeze (Technicians of the Sacred a címe, és dupla, és magyar dobosa van!), teljesen illő az alkalom, hogy végre őket is megidézzem. A baj csak ott van, hogy mi a fenét válasszak a hatalmas kínálatból, pláne hogy nem igazán dal-, hanem inkább albumalapú zenekar ez is, sokszor én sem emlékezem számcímekre, csak hagyom magam sodortatni a zene által. A rendszerváltásra megjelent Erpland album viszont talán a legnagyobb sikerük, s arról is az egyik tipikus, habár más darabjaikhoz képest talán túlontúl egyszerű nóta a Throbbe, ami zeneileg pontosan az, amit ígér: dobbanás, csak persze sok-sok, egymás után (ha valakinek eszébe jut róla a Dr. House címdala, szerintem nem téved nagyot). Szóval egy szimpla, de elszállós és nagyon ritmusalapú darab ez, finoman díszítve azon keleties(kedő) elemekkel, amivel a zenekar már régóta színezi ezt a nagyszerű, helyenként légies, helyenként földhözragadtabb pszichedeliát, amit idestova 30 éve gyártanak. A Throbbe-nak több élő verzióját meg lehet találni különböző koncertfelvételeken, érdemes összehasonlítani, ha más, akkor a változó sebességekért. Akinek ez a darab túl egyszerű, az ne siesse el, tegyen egy próbát más Ozric-számokkal is, megéri. Vagy pedig nem szívott eleget...

2015. május 14., csütörtök

Csütörtöki filmzene - Joe Strummer: Brooding Six (Walker)

Alex Cox Walker című filmje egy zseniális "történelmi" "western", azért idézőjelben, mert természetesen egyikük sem igazából, hanem sokkal több. Mindenesetre Cox-filmből már posztoltam zenét azzal a felkiáltással, hogy ilyen haverokkal könnyű filmzenét íratni. Strummer a Clash frontembere volt, az egyike a kevés punkzenekaroknak, amiket el bírok viselni és/vagy meg tudok hallgatni. Csoda, hogy épp a legkevésbé izgalmas műfajjal kezdte, mert igazából hihetetlen dallamérzéke és tehetsége van, amit az ehhez a filmhez írt zene is bizonyít. Feelingjében nem áll épp teljesen messze a két hete posztolt Plugz-számtól, csak épp némileg kiműveltebb, finomabb. Egyetlenegy témát visz folyamatosan öt percen keresztül, illetve annak a "szakaszát" és a "refrénjét" ismételgeti, de ez nem probléma, sőt, elvégre filmzenéről van szó. Persze működik a képek nélkül is, de aki még nem látta, az hunyja be a szemét és képzelje el Ed Harrist lelassítva, ló nélkül lovagolni egy baszott nagy puskával. Ja és fun fact: ez a film volt a második levetített alkotás a Lugosi Béla filmklubban, ami ősztől újjá fog születni.

2015. május 13., szerda

Szerdai extrém metál - Melechesh: Rebirth of the Nemesis

Már csak az alapos kontraszt miatt is ideje volt valami igazán durvát posztolni szerdára. Ez a zenekar egy izraeli, de igazán multikulti banda, örmény és asszír tagokkal; s most, wikipédiázás közben tudtam meg, hogy van egy külön szub-szubzsáner is erre a fajta zenére: mizrahi vagy oriental metál. Én sok orientális dolgot nem fedezdtem fel benne pár hang egymáshoz viszonyított távolságán kívül, de a szám (s az egész album: Emissaries, 2006) annyira brutális, hogy ezt azért meg kell ismerje a kedves nagyérdemű. Természetesen über-technikás metálzenéről van szó a Meshuggah farvizéből, amiből a kedélyes károgás black metált varázsol. Külön élvezem, hogy nemcsak durváskodás és reszelés van benne, hanem van a számnak egy nagyon jó groove-ja is (kb a második percnél kezdődik), s amikor azt hiszed hogy már csak ugyanazt nyomják, akkor bejön a végén egy fasza férfikórus is toppingnak. Hát erre nincs mit mondani mást, mint shalom.

2015. május 12., kedd

Kedd kortárs klasszikus - Alan Hovhaness: Mysterious Mountain

A fura nevű Hovhaness egy amerikai, de örmény gyökerű zeneszerző volt, s ez a mindössze 17-20 perces, 1955-ös szimfónia valószínűleg a legnépszerűbb darab, amit írt. Érdekes, hogy az NBC tévécsatornán volt a premierje, élőben. Hihetetlen, hogy annak idején mik mentek a tévében, most meg a szürke ötven árnyalatában tündöklő rapperek családi életének örül a nagyérdemű a legjobban. De nem kezdek megint sictranzitozásba... Nemcsak a kerek évforduló miatt érdekes a darab, hanem mert nagyon filmzeneszerű, de nem, rosszul gondolod: a bácsi nagyon kevés filmhez írt zenét, főleg ahhoz képest, hogy mennyi ópusza van amúgy. Tipikus tépelődő, morcos zseni volt, állítólag korai műveit mind elégette, ezer(!) különböző darab zenemű kottáját semmisítette meg mérgében. Eme igen népszerű darabját is utálta utólag, "mindég kimenyek a teremből amikor elkezdik" -- mondta. Pedig gyönyörűszép és nagyszerű szimfónia ez, ha nagyon figyelünk, már bele van kódolva a sokkal későbbi Arvo Part és akár Górecki nemdisszonáns korszaka is, de azért a sodró, nagyívű, szünet nélkül hömpölygő dallamokban Mahler és Wagner is ott figyelőznek. Ha egy szóval kéne körülírni, akkor azt mondanám, hogy titokzatos. Ja de várj, ez a címe is. :) Akkor meseszerű: engem konkrétan a gyerekkoromra emlékeztet, legalábbis az első két, lassabb, minimalistább tétel, a harmadik sokkal vadabbul kezdődik, hogy a végére bejöjjön egy gyönyörű, nagyívű, megejtően komor dallam, amiből -- egyezzünk meg -- alaposan lopkodtak egyes hollywoodi filmek zenéinek szerzői. Minimum húsz évvel megelőzte ama kort. Érdekes amúgy, hogy más műveiben is feltűnik eme szimfónia dallamvilága, szóval van egy egységesség a gondolkozásában. Sajnos, nem tudom, a belinkelt verzió mikori és honnani, elég sok verziója van, de csak ezt találtam, amiben az egész szimfónia egyben van, nem tételenként. A teljes címe: Symphony No. 2, Op. 132, Mysterious Mountain

2015. május 11., hétfő

Hétfői progresszív - RAK: To the Refuge

Hogy ne csak fonnyadt taták zenéjét posztoljam a hetvenes évekből "progresszív" címszó alatt, itt van egy viszonylag friss (ami kétezer utáni, az nekem friss :D ) svájci zenekar bemutatkozó albuma tíz évvel ezelőttről. Afféle Marillion- és késői Genesis-feeling által hajtott zene ez, amit jobb híján neo-prognak hívnak, de annak is a szimfonikusabb, sőt helyenként keménykedősebb, riffelősebb fajtájából. Teljesen ismeretlen, sőt elfelejtett zenekar ez, de méltatlanul. Persze nem egy egyenletes gyöngyszem ez a Lepidoptera című album, de vannak rajta kitűnő darabok (érdekes, hogy a megszokott 7-8 perces prog-opuszok helyett viszonylag rövidebb, fogósabb "nóták" lepik el), mint pl ez a nyitódal. Kifejezetten szeretem a dupla torzított-billentyű-riffet, amit hamar felvált a szinte Dream Theateres refrén. Az ének csak későn úszik be, talán a leggyengébb pontja a zenekarnak - persze ettől még nem lesz rossz vagy hamis, de egy Russell Allen-jellegű, durvaságában is cizelláltabb orgánum alaposan megdobta volna. És persze a közepén helyet kap a szinte kötelező lelassulós-balladisztikus momentum, amiben a darab főmotívuma alakul kicsit. Az egész album hasonló jellegű, ha nem is ennyire kemény: nagyon kellemes, kimunkált muzsika.

2015. május 10., vasárnap

Vasárnapi jazz-fusion - Brand X: Nuclear Burn

Ez a zenekar attól lehet érdekes, hogy Phil Collins dobol rajta (igen, a későbbi Genesises arc, meg a még későbbi szoft-pop-maszlagos bácsi). És nem is akárhogyan dobol, kurvajól repeszti a csávó, el se tudod képzelni, hogy ugyanez az ember felelős olyan híg dalocskákért, mint pl. ez. Ez az első, 1976-os, Unorthodox Behaviour című albumukról származik, ami vicces cím annak fényében, hogy akkor már eléggé ortodox viselkedésnek számított ez a fajta unortodoxnak indult, jazz fúziósnak titulált zenei gondolkodás (Chick Corea pl. már elég régen a színen volt, s Bill Bruford sem az első pár dobverőt fogyasztotta) -- hiába na, aranykor volt az, akkoriban minden sarkon ilyen zenekarok futkároztak a briteknél, most meg... mindegy. Nagyon szépen kezdődik a dal, egy masszív, gyors, izgatott, elektromosan torzított, szinte flamenco-jazz-témával, hogy majd a közepén behozza a szinte space-szintetizátor jellegű szólót és visszatérjen, aztán a végére mintha lecsillapodna, de igazából masszív improvizáció lesz belőle és újból megcsodálhatjuk ezt az azóta elcsángált hatalmas dobtehetséget. Ez van. Ja, még valami: nagyszerű a borító is, főleg a szám (nem is annyira az album) címének ismeretében.