2015. június 27., szombat

Szombati pszichedelikus folk - Donovan: Mellow Yellow

Jobb híján folknak szokták becézni Donovant, aki valahol a múlt heti Roy Harper után következik a brit akusztikus trubadúr-listában. A megboldogult hatvanas évek LSD-szagú terméke ő is, de kevésbé kontemplatív, inkább játékos modorú zenész, valahol az eltévedt amerikai hippik és a degettes brit proli zenék között van félúton. Skót Bob Dylan, mondhatni. A dalszövegei dekódolásához pontos mértékegységekre lenne szükség a bevett anyagokból, úgyhogy jobb idejekorán feladni. Azért mondtam, hogy Dylan, mert később ő is beelektromosodott kissé, de pályája elején teljesen akusztikusban nyomta az igét (a Remember the Alamo című dala még dylanosan is van elénekelve). Fogalmam sincs, miért pont ezt a dalt választottam, lehet azért, mert amikor először hallottam, máris bólogattam rá, s magában a zenében, a zenei fogalmazásban is van valamiféle cinizmus. Egyből dúdolható cucc, aminek egyszerű akusztikus témájára még fúvósok és egyebek is érkeznek később.

2015. június 25., csütörtök

Pénteki pszichedelikus - Ego on the Rocks: Asylum

A múltkori Eloy kapcsán jött be ez a zenekar, vagy inkább szpesöl projekt, amit két ex-Eloy-tag, a billentyűs és a dobos csinált. Sajnos, csak ez az egy albumuk volt, 1980-ban (Acid in Wounderland), s még ez is irtó rövidke, ami nagy kár. De lehet, jobb is így, mert a műfaj (ha van ilyen műfaj... ha kell legyen ilyen műfaj...) egyik legizgalmasabb rejtett gyöngyszeme ez a negyven percnyi muzsika. Kísérletezés és slágeresség között mocorog, nagyon elszállós, talán a korhoz képest túlságosan is (lehet, hogy ezért nem lett belőle semmi "komolyabb" később). Előszöris, a groove-ja kurvajó, továbbá a billentyű-szőnyeg s a szinte funkos gitártémával zseniális, s itt még a németes danolászás sem annyira idegesítő, mint amennyire az Eloynál néha. A vicc az, hogy teljesen klasszikus struktúrájú pl. ez a szám, még sláger is lehetett volna belőle. Ja és a szintiszóló is milyen fasza, egyszerűsége ellenére. Vagy pont azért, ugye. Hálistennek valami jograbló gazember az egész albumot felrakta a jutubra, úgyhogy ide kattintva meg lehet hallgatni mind, sőt, bónusztrekkek is vannak.

2015. június 22., hétfő

Hétfői progresszív - Triumvirat: Spartacus

Ha az Eloy a német Pink Floyd volt, akkor a Triumvirat a német Emerson Lake and Palmer vagy Yes, de ez újfent nem probléma, legalább további bizonyítékokat szolgáltatnak arra, hogy Németországban nem csak a berliner schule és nemcsak krautrock létezett abban a korszakban. Sajnos a PR-juk nem volt annyira jó, így hamar eltűntek, mindössze egy évtizednyi igen koncentrált progresszívtörténeti hozzájárulás után. Nagyszerű, összetett darab ez a címadó, talán legismertebb albumukról: a patetikus, dallamos részeket játékos billentyűfutamok váltják, aztán a vége felé bejön egy teljesen más, galoppozós harmadik téma, egy kissé szintis, mára már nosztalgikus szinti-hangszínnel. Az érdekes az, hogy a rockzene talán legfontosabb hangszere, a gitár egyáltalán nem is hiányzik, a bőgő, dob és billentyűsök/zongora triumvirátusa teljesen kitölti a teret - csak (szintén az Eloyhoz hasonlóan) egy kissé karaktertelen énekhang ront az összeképen picit. Bocsánat a gyalázatos hangminőségért, de legalább újabb érveket szolgáltatok a youtubos zenehallgatás ELLEN.