A Picchio dal Pozzo (kb. Harkály a kútból) egy olasz zenekar (volt?) Genovából, nem igazán lehet tudni mi lett velük, tipikusan egyike azoknak az eltűnt zenekaroknak, akik óriási időközökkel ki-kidobnak egy-egy albumot és/vagy valaki újrakiadja a lemezeiket cédén "újrakeverve". Ha nagyon szigorúak akarunk lenni, akkor igazából csak két stúdióalbumuk van, a többi három valamiféle élő album, vagy újrafelfedezett cucc. Na de ez az 1976-os debütalbum mekkora! Nincs sok köze a többi olasz progresszív zenekarhoz, inkább az angol canterbury-i szcéna zenekaraival rokon, nem is csoda, hogy Robert Wyattnak dedikálták ezt az albumot, amiben klasszikus és modern hangszerek találkoznak egy jazzes, elszállt, kísérletezgetős, olasz nyelvű őrültségben. Nem is túl egyszerű bármit is kiválasztani az albumról, az egész igazából egy nagy kísérlet, de végül ezt a számot szúrtam ki, mert a közepén (kb három és fél perctől) egy igazán szép, lírai téma bontakozik ki az addigi disszonanciából, szinte mint egy rajzfilm soundtrackje.
Bill Bruford, a brit dobisten (Yes, King Crimson, UK stb) első, 1977-es "szóló"-albumáról való ez a címadó (de nem kezdő) nóta, az album talán leghozzáférhetőbb, leglájtosabb darabja. Rögtön felismerhető benne (a közepén) a Holdsworth-féle gitárszólózás. Egyébként ebben a számban John Goodsall is játszik a nemrég tárgyalt Brand X-ből, ezzel is kötődik a canterbury-i szcénához. Bruford ezután vette fel zenekar-megnevezésként az Earthworks nevet, s sokkal hardcore-bb jazz irányba vonult. Ez viszont egy jazz-pop-fúziós darab, ha van ilyen. Ha kiszednénk a pattogó alapokat alóla, akkor a főtéma elmenne valami Vangelis írta filmzenének is, egyébként kellemes a sok dúr hangsor használata a jazzben általában eluralkodó moll meg szűk hangsorok helyett (ettől is lesz olyan popzenés, nemcsak a viszonylag egyszerű - de később azért bekomplikálódó - ritmus miatt).
