2015. május 28., csütörtök

Csütörtöki filmzene - Jack Nitzsche: Starman

Holnap keződik a TIFF, úgyhogy tökéletes alkalom filmzenével búcsúzni, legalábbis tíz napra -- mert ez szokott lenni az év legintenzívebb tíz napja számomra, ezalatt most szünetel a Tran(s)zisztor blog, utána folytatom. Ez a filmzene több okból is kedves a számomra. A Csillagember volt az egyike a kevés alkalmaknak, amikor az egész családunk együtt ment el moziba valamikor a kilencvenes években, amíg még létezett mozi Szentgyörgyön (nem sokkal később bezárták). Aztán meg John Carpenter  filmje (habár ezt akkor nem tudtam még), akit azóta már defaultból szeretünk -- ez amúgy egyike a nagyon kevés filmeknek, amiben csak rendező volt, s nem forgatókönyvíró és zeneszerző is egyben, ahogy általában lenni szokott. Aztán meg Jeff Bridges miatt, akinek talán ez az egyik legjobb karaktere, igazán ráillik az ufó-szerep, mindig is furán viselkedett, s ebben a filmben ez legalább a cselekmény része. A darab maga a korszak tipikus elektro-szimfonikus varázslata, afféle Vangelis-farvizeken úszó darab, de női kórussal, egy nagyon erős témával, ami időnként visszatér a filmben, kulcsjelenetekben, ahogy az lenni szokott. A szerző Jack Nitzsche amúgy zenei producer is volt (pl. Neil Younggal is dolgozott, annyira, hogy ideig-óráig a Crazy Horse tagja és szerzője is volt), de több nagyszerű filmzenét is írt a hetvenes-nyolcvanas években (Ördögűző, Száll a kakukk... stb), mégis ez a kedvencem tőle. Felemelő darab, pláne annak ismeretében, hogy a főhős egy adott ponton tényleg konkrétan felemelkedik... de nem akarok szpojleres lenni, ha nem láttátok, nézzétek meg. Folyt. köv. TIFF után: kb. jún 9, kedd.

2015. május 27., szerda

Szerdai hard rock - Saigon Kick: Colors

A Saigon Kick egy amerikai hajrock-zenekar volt, ami a nagy glam-korszak vége felé alakult meg, s akkor lettek némileg sikeresek, amikor már rég mindenki Nirvanát hallgatott. Ez a szám az első, 1991-es albumukról származik, s nagyon sokat nem tudok elmondani róla, kivéve hogy egy elfeledett, egyszerű gyöngyszem, műfajában tökéletes, és hogy mindig jókedvem lesz tőle. Nemrégi születésnapomon suhantam az éjszakában a biciklin és közben ez a szám ment endless repeatben. És jó volt. Lendületes, fiatalos, a verze alatt megpihenő fenyegető szintihang ellenére is optimista. Ennyi.

2015. május 26., kedd

Keddi kortárs opera - John Adams: I Don't Daydream (Nixon In China)

Az opera az emberek 99.99% százalékának rizsporos Rigoletto- és Valkűrök-részleteket jelent áriázó kövér nénikkel és sznob pezsgőspoharakkal. Ha egyáltalán jelent valamit. Ami roppant nagy kár. Mert történnek olyan izgalmas dolgok is a szemünk láttára, mint pl. John Adams, Philip Glass, sőt még kicsiny hazánkban is mutatnak be mindeddig nem hallott kortárs operákat (Selmeczi György: Bizánc). Ez most épp egy azóta már klasszikussá érett mű, a Nixon in China, amit 1987-ben mutattak be (még a címszereplő életében), de a politikai részétől hadd kíméljük meg most magunkat, úgysem igazából arról szól, hanem tényleg, konkrétan Nixon elnök 1972-es kínai útjáról. Hidegháborúban jártasoknak szerintem extra-libabőrös lehet a mű, de mindenkit bátorítok némi újraolvasásra (nem akarok bőcsködni: nekem is hiányosak az ismereteim, a librettót sem voltak idegeim végigolvasni figyelmesen, de annak idején majdnem a vietnamos filmek szakértője lettem, úgyhogy legalább a korszak nem áll messze tőlem). Húsos darab, mindenesetre, főleg ha a történetet és a szövegkönyvet is melléolvassuk). Adams a hagyományos opera-zenekarhoz olyan hangszereket adott, mint szintetizátor, vagy szaxofon-szekció. Azzal "vádolják" ezt az operát, hogy minimalista, amiben a klasszikus operák ismerete után lehet némi valóság, de pont ezért választottam egy olyan részletet, amiről nem feltétlenül ez jut az ember eszébe. Az elnökné (a FLOTUS), azaz Pat Nixon egyik kirándulásáról szól a kínai vizit alatt. I am not a crook!

2015. május 25., hétfő

Hétfői progresszív - Wishbone Ash: Vas Dis

Ez a zenekar kicsit kakukktojás. Ugyan a nagy progresszív robbanással indultak ők is, de az első három, csak egész picit kísérletező album után egyre inkább rádióbarát rockzenét kezdtek játszani (s teszik a mai napig is, meglepő energiával és frekvenciával). Ami nem baj, csak egy más blogra tartozik. Ez a szám viszont a második albumukról (Pilgrimage, 1971) származik, amikor még jókedvűbb és experimentálisabb kedvükben voltak, és azonkívül hogy nagyon pörgős és szórakoztató, van egy titka: egy 1963-as amerikai jazzfelvétel feldolgozása. A humor abban csapódik le, hogy a fúvósok helyett szájjal játsszák a melódiát a gitárra, nagyjából olyan stílusban, ahogy bárki az utcán, zsebretett kézzel, a dalszöveg ismerete nélkül szokott dúdolni. És ettől kibaszottul vicces, fülbemászó, szinte lakodalmas lesz, mialatt a basszusgitár azért rotyog rendesen a dobokkal együtt az alapban. Ja, és utána illik meghallgatni az eredetit, ide kattintva.

2015. május 24., vasárnap

Vasárnapi jazz fusion - Return to Forever: Theme to the Mothership

Chick Corea egy ördögi billentyűs, amit némileg árnyal a tény, hogy bevallottan szcientológus. A tehetséget viszont nem lehet elvitatni. A legendás Miles Davisnál "iskolázott", majd más zenekarok után a hetvenes évek elején megalapította a nemkevésbé legendás Return to Forevert, ami kb. a fúziós jazz kvintesszenciája: nem engednek a hangszeres tudás és a komplexitás negyvennyolcából, de nem vesznek el annyira az improvizáció sűrűjében, és a hangzást is kicsit a nagyobb közönség ízléséhez igazítják (az egy másik dolog, hogy a közízlés negyven év után hová fejlődött). Roppant nehéz számot vagy albumot választani, mert egy nagyon magas, konstans színvonalon zenéltek, de mindegyiknek van valami külön zamata. A sci-fi viszont úgyis közelebb áll hozzám, így a harmadik, 1973-as Hymn of the Seventh Galaxy címűt pécéztem ki, ebben még enyhe pszichedelikus hatások is megjelennek, nem is beszélve az (űr)utazásról, amire ez a szám is utal. Persze, nem kell különösebb koncepciót melléképzelni, pláne hogy nincsenek dalszövegek, de talán a szcientológiás információ fényében jobb is. Mindenesetre Corea a lightosabb, naivabb verziót nyomatja, mindenféle pozitív üzenetekkel, úghogy nincs baj. Maga a kompozíció egy akkoriban tipikus elektrizált jazz-rock elektromos orgonával, szinte Santanás szólókkal, Stanley Clarke nagyszerű basszusjátékával, amiben mindenki megkapja a maga szólólehetőségét a sodró refrének között. Az albumon vannak funkysabb és latinosabb szerzemények is, ez viszont komorabb hangvételével elég jó egyensúlyban van.