Tony Iommit valószínűleg nem kell bemutatni, a Black Sabbath alapítója és oszlopos tagja, ő az egyetlen, aki mindig is tagja volt a zenekarnak, rockzenei műfajok és szubzsánerek atyja, egyszerű (hiányzik pár ujja), de felismerhető stílusával gitárosok generációit inspirálta. 2000 kürül, amikor a Sabbath döglődni kezdett (illetve dehogyis, már nagyon rég döglődött), lépett az öreg egy merészet: csinált egy nagyon is kortárs albumot, amire (kihasználva élő legenda státuszát) meghívta az akkori alternatív/nu/rock/metál/stb. legfelkapottabb, legizgalmasabb énekeseit, minden számhoz másvalaki adta a hangját (sőt, nemcsak a hangját, hanem pl. pont ebben a számban még a Queen gitárosától is vannak elrejtve gitárszóló-darabkák), s minden hanghoz kicsit hozzáigazította saját jó öreg stílusát is. Ebben a számban épp a The Cure-os Ian Astbury énekel, de csicsereg az albumon Skunk Anansie (hová tűnt azóta?), Dave Grohl, Serj Tankian, Henry Rollins, s az azóta elhunyt Peter Steele is. Szóval tényleg díszes, fasza, válogatott társaság, az egész album kurvajól szól, szinte nincs is gyenge pontja, nehéz is volt választani, aztán végül ez lett a beleszarós, dögös attitűd (meg Brian May) miatt. Szimpatikus, hogy a már akkor ötvenéves Iommi merészen használ mindenféle, saját maga által inspirált zenészektől (vissza)lopott hangzásokat, megoldásokat, itt pl. mintha kicsi Soundgarden is felbukkanna, de a lehangolt, sistergően súlyos, picit futurisztikus bevezetőből akár az industrial bandák is beugorhatnak a nagyérdeműnek. Végülis tök egyszerű rockdal, klasszikus szerkezettel, de nem tudom nem mozgatni a fejemet, mikor hallom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése